Múlt hétfőn  a Lynn Gunn vezette massachusettsi poptrió elhozta hozzánk legutóbbi lemezének (All We Know Of Heaven, All We Need Of Hell, 2017) bemutatóturnéját, mi pedig extázisban ugráltunk és énekeltünk egy órán keresztül. A meglepetésvendégként előrántott The Contortionist pedig csak hab volt azon a bizonyos tortán.

A bejutással szerencsére nem volt gond, a szervezők egy kerek órát hagytak a kapunyitás és a koncertkezdés között, úgyhogy akit érdekelt az előzenekar, az is kényelmesen be tudott jutni, mindenféle tolakodás nélkül. A The Contortionist halálpontosan kezdett (sőt, talán még egy-két perccel 8 előtt is), de ezt a zenéjüket hallgatva nem is csodáltam, hiszen ott is halálpontosnak kell lenni. Ez a banda ugyanis egy TesserecT-féle progresszíves, alternatív rock-metal keveréket játszik, végig tiszta énekkel, ami elég sok popkedvelő fiatalnak meg is feküdte a gyomrát. Nyilvánvaló, hogy a PVRIS célközönsége igencsak messzire esik egy ilyen bandától, éppen ezért a páratlan ütemekre, a triolákra és a csúsztatott négynegyedekre csak bámultak a legtöbben, mint hal a szatyorban, miközben én fülig érő mosollyal konstatáltam, hogy vannak még csodák („I need a miracle…”)! A srácok elképesztő pontossággal játszottak, Joey Baca láttán egyértelműen és állandóan Jay Postones jutott eszembe a TesseracT-ból, de úgy alles zusammen az egész hatás hajazott a britekre. Michael Lessard hangja végig stabil volt (bár a mély tartományoknál kicsit azért remegett, de ez belefért), a gitárok kellemes harmóniákat hoztak, a szinti pedig szőnyeget adott az egész produkciónak. Nekem egyértelműen Jordan basszushangzása volt az, ami kiemelkedett a tömegből, az a bőgő úgy szólt, ahogy annak szólnia kell! S bár nem nagyon értette a közönség, hogy mit is lát éppen, kellő odaadással tapsoltak a dalok végén és a mindössze 20 perces (!!!) szettet kellő energiával bólogatták végig. Már amikor találtak ütemet a zenében…

A PVRIS pár perc késéssel lépett a deszkákra, amely ugyan nem túl jellemző a hajóra, de  mivel csak két banda volt, teltházat csináltak és a szettjük is kb. csak egy bő óra volt, ezért senki nem panaszkodott. A csajfrontos rockbandáknál egyértelműen mindenki a Paramore-ra asszociál mindenféle hátsószándék nélkül is, viszont Lynn-ék most bemutatták, hogy nem is tévedhetnének nagyobbat a skatulyázgatók. A PVRIS zenéje a lassú, éteri, lágy verzékre és a partyzós, elektronikus, már-már néhol disco-s refrénekre épít, ami önkéntelenül is táncra perdíti a nézőt. Bár jómagam nem vagyok a világ legnagyobb PVRIS-rajongója, azt el kell ismernem, hogy jó dalokat írnak a srácok. Az pedig vitán felül áll, hogy Lynn hangja mennyire zseniális. Amikor a show felénél leült és elzongorázta a Same Soul-t, akkor valószínűleg a legszőrösebb szívű embernek és libabőrök bújtak elő a teste legrejtettebb zugaiból. Nyilván érhetné szó a ház elejét, hiszen a PVRIS-dalok felépítése nagyjából megegyezik, de amikor olyan slágerek záporoznak, mint a kezdő Heaven, a közös éneklés csúcsai, mint a What’s Wrong vagy a St. Patrick, vagy az abszolút megőrülős koncertzáró My House, akkor senkinek nem lehetett egy rossz szava sem. A vissza-vissza utáni No Mercy alatt pedig Justin Nace szétverhette a cájgot (amibe Lynn is besegített egyszer-kétszer), mi pedig bemozgattuk a hajót, annak rendje és módja szerint.

Én a magam részéről élveztem az estét, örültem, hogy a The Contortionist itt maradt az előző napi bulija után és kaptunk egy kis ráadást, mert akármennyire is művészi és elvont ez a zenei stílus, mindenképpen élmény élőben látni, hogy hogyan is kellene zenélni egy muzsikusnak. A PVRIS pedig jött, látott és kapitánnyá lépett elő a hajón, első budapesti koncertjük élmény volt a zenekarnak és a közönségnek is egyaránt. Lynn megígérte, hogy jönnek még, így tehát biztosra vehetjük a folytatást, amit kíváncsian várunk!

Fotók: Recorder/Lékó Tamás

Jam