Sokan azt gondoltuk, hogy az After Laughter-rel Hayley helyretette a dolgokat az életében és a lelkét gyötrő démonoktól megszabadulva végre visszatérnek a klasszikus hangzáshoz és a sodró lendületű poppunk dalokhoz a Paramore-ral. Ez a remény még mindig él, de nagyobbat nem is tévedhettünk volna, hiszen Hayley-ben még volt egy szólólemez, ami a belső utazás és a pop egy teljesen más árnyalatát mutatja meg, mint az AL.

Ki ne emlékezne a Misery Business-re, a Crushcrushcrush-ra, a Decode-ra, az Ignorance-re vagy épp a Now-ra? Sodró iramú, hatalmas énekekkel és karcos gitárokkal átitatott, táncolásra és önfeledt bulizásra buzdító slágerek, amiket mindannyian ismerünk és imádunk. No, a Petals For Armor első single-jével, a Simmer-rel már az elején lelőtte Hayley, hogy ilyesmire még csak véletlenül se számítsunk. Aztán ahogy szállingóztak az EP dalai, mindegyik a maga kis videós körítésével, Hayley metamorfózisát végig kísérve, realizáltuk, hogy ez bizony pop lesz a javából, annak is az alternatív, atmoszférikus, a mainstream-től a legeslegtávolabb eső változata. Pedig a 2010-es évek elején a B.o.B.-vel közös Airplanes megmutatta, hogy bőven lenne mit keresnie a szőkeségnek a rádiós slágerlistákon (mit lenne, hát uralná őket, ez tök egyértelmű!), Williams mégis amellett döntött, hogy mindenféle megfelelési kényszertől és határoktól mentesen elkészíti ezt a lemezt, ami száz százalékig nem fogja háborgatni Dua Lipa és Taylor Swift uralmát. Maga a gondolkodás dicséretes, hiszen művészi kiteljesedést a pénz és a siker elé helyezni nem sokan képesek, főleg nem ebben az előadóművészek számára igencsak ínséges élethelyzetben, másrészt kicsit azért kár is, mert így a hatalmas refrének és az együtt éneklés nem lesz olyan, mint anno, mondjuk a Budapest Parkban, ’13-ban…

Az év elején kiadott EP a lemez első öt dalát tartalmazta, ami kicsit előrevetítette, hogy mit is várhatunk, de egyben egy kicsit mégis félrevezető volt, mert a maradék tíz dalban sokkal, de sokkal színesebb, vidámabb, hovatovább slágeresebb darabok találhatók. (Dead Horse, Over Yet, Pure Love, Sugar On The Rim…) Zeneileg teljesen vegyesfelvágott a korong, hiszen az akusztikus, egyszál hangszeres részektől a majdhogynem punkos lendületen át, a felütéses, ’80s discoslágerig minden van. Féltem, hogy az önmarcangolás és a lélek bugyrainak felkutatása rányomja majd a bélyegét a végeredményre, de szerencsére az egykori vöröshajú szirén tudta úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy egy változatosan egységes, szerethető lemezt készítsen el. S noha olyan kórusok, mint mondjuk egy Hallelujah-ban vagy egy That’s What You Get-ben, nincsenek, sőt mi több, a suttogás és a mélyebb tartományokban való dalolászás teszi ki a játékidő nagyrészét, amikor mégis kiszakad egy-egy magas abból a torokból, akkor megvan a hidegrázás (Roses/Lotus/Violet/Iris) Nyilván ehhez kellett Taylor York és Joey Howard szerzőtársak zsenije is, de Hayley mindegyik dalból kivette a részét szerzőként is, tehát ennél személyesebb anyagot aligha várhatnánk tőle. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy merüljön el ebben az érzelmektől és küzdelemtől nem éppen mentes, de mindenképpen magával ragadó utazásban, ugyanis ennél közelebb már nem kerülhet Hayley-hez. Ha igen, vendégem egy sörre…

Jam