Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez.

Bár a lemez igencsak kérdésesen indít, hiszen az Offspring (Can’t Get My) Head Around You riffjét begrungeosították és ráénekel Bert John Milton Elveszett paradicsomából… Oké, eredetiség nulla. Aztán a második dal teljes telitalálat, hiszen Jason Butler jön és helyretesz mindent, ugyanúgy, ahogy a lemez végén Caleb Shomo is. Ezek a durvulások valahogy jól sülnek el még mindig. Aztán a harmadik dal egy szolid Twenty One Pilots alapot nyúl le pofátlanul (Glowing Eyes), a negyedik meg tök semmilyen. Úgyhogy, kedves zenekar, innen szép nyerni! A srácok pedig fogják is az üzenetet, hiszen a Wow, I Hate This Song-nál valami bekattan és onnantól szépen elkezd működni a Heartwork. A Cathedral Bell sejtelmes triolázása, az 1984 robbanás előtti csendjei, a Clean Cut Heals és a The Lighthouse popos, már-már diszkós felütései, az Obvious Blasé és a Darkness Bleeds, FOTF mindent elsöprő refrénjei, a záró tétel… Nem is értem, hogy akik ilyen dalokat képesek írni, azokkal mi történt az elején? Nem hiszem, hogy John Feldmann akadályozta volna a srácokat abban, hogy az elejétől szórják a slágereket. Ráadásul az a hír járja, hogy huszonkilenc nótát rögzítettek a stúdióban, amiből ugye tizenhat került a lemezre, de meglátásom szerint még ez is bőven sok volt. Nem is értem, minek akarják kiadni a B-oldalas tételeket még idén, ha ezt sem voltak képesek elejétől a végéig izgalmassá tenni? No, mindegy is, ne merengjünk olyan dolgokon, amire úgysincs ráhatásunk…

Inkább dicsérjük meg a basszusjátékot és az ízléses elektronikahasználatot, mert ezek a lemez legerősebb részei. Plusz a vendégművészek, hiszen Mark és Travis a Blink-182-ból kapott egy-egy dalt, amiben énekelhetnek-muzsikálhatnak egy kicsit, a fentebb említett Caleb Shomo-Jason Butler pár pedig egyértelműen a Heartwork tetőpontjait képviselő dalokban tűnnek fel. Bert is hozza a szokásosat, nála nem tudnám azt mondani, hogy élete formájában van, de ami a The Canyon-on történt pár éve, annál mindenképpen előrébb jutottunk – mondjuk ez kompletten igaz a lemez minden egyes pontjára, úgyhogy ezért jár a taps! Illetve említsük meg akkor már Joey Bradford-ot is a gitáron, aki szintén nem művel hatalmas truvájokat, de ahol kell, ott durvul és diszharmonizál, ahol popolni kell, ott tisztán akkordozik, szóval nincs ezzel nagyobb baj. Azt a kezdő riffet azért mindenképp számonkérném rajta, ha az Offspring ügyvédje lennék, de ez már legyen csak az én szőrszálhasogatásom. Összességében sikerült pozitívan csalódnom a bandában és a Heartwork vissza is helyezte őket a térképemre, amiért már hálás vagyok. Azt viszont nem fogom megérteni, hogy akik rendelkeznek annyi önkritikával és tisztánlátással, hogy huszonkilencből tizenhárom dalukat kukázták, azok miért nem érezték, hogy van itt még egy-két filler, ami simán repülhetne? De ez már legyen csak az én gondom, már annak is örültem volna, ha a végeredmény hallgatható szintet hoz, így pedig, hogy még kiugró momentumokban sem szűkölködik, megköszönöm a srácoknak, hogy észbekaptak.

Jam