Két év telt el azóta, hogy a Rise Against egy tökéletes koncerttel promózta a legújabb lemezt, a Nowhere Generation-t a Budapest Parkban, úgyhogy kérdés nem merülhetett fel azzal kapcsolatban, hogy ha jönnek, én is megyek. Főleg, mikor megtudtam, hogy az Ignite lesz a bemelegítés, akkor úgy voltam vele, hogy ha már nem is Téglás Zolival és nem is túl jó minőségben, de csak meghallgatom a klasszikusokat. Na, nézzük, hogy sikerült az este!

A 18:50-es kezdés csúszott egy kicsit, de hát punk van, meg különben is, legalább volt idő kényelmesen elhelyezkedni a hangospult előtt, lefotózni a feleségemet minden szögből, ahogy csak igényelte és végül lihegni egy kicsit a tömör műsor előtt a 43 fokban. Valahogy egyébként mindig úgy alakul, hogy ha a Parkba megyek, akkor mindig csúcsra jár a hőmérő és rekordokat döntöget az időjárás, szóval  ha a legközelebbi bulira kaphatnék egy könnyed 25 fokot őszi szellővel, akkor igazán hálás lennék… No de, vissza a kemencébe: szóval berobbant az Ignite és jött is, amitől féltem. Eli úgy szenvedett, mint malac a jégen, hogy egyetlen hangot is eltaláljon Zoli témáiban, de ha azt mondom, hogy messze volt, mint ide Ulánbátor, akkor lehet, hogy könyörületes és túl kedves vagyok vele. A zenével nyilván nem volt gond, vannak közel 30 éves dalok a repertoárban és a srácok már kisujjból hozzák a kötelezőt, viszont eggyel kevesebb gitárral és egy finoman fogalmazva is eléggé inkompetens énekessel – elnézést a keménységért, de Zoli akkora ász, hogy nehéz ettől elvonatkoztatni – nagyon nehéz dolguk volt a tűző napsütésben. A hangzás oké volt és ha valaki, akkor Nik Hill gitáros volt az, aki mentette a menthetőt mind konferálás, mind vokál ügyileg. Ugyanis az van, hogy Eli baromi nagy energiabomba, jól mutat és mozog a színpadon, csak éppen kevesebb hangot talál el a dalokban, mint ahányból állnak összesen… És ezen bizony nem segít az sem, ha megpróbálnak több szólamban énekelni, mert olyan szintű katyvasz kerekedik ki az egészből, hogy ők sem látják a sötétség végét, hát még a közönség. Maradjunk annyiban, hogy nem lennék meglepődve, ha a magyar rajongótábor lassan megfogyatkozna és elfordulna a bandától, magyar gyökerek ide, „éljen a magyar szabadság” és magyar köszöngetések oda. Meggyőződésem, hogy ezt a bandát Zoli tette azzá, ami és csak vele működött igazán, de persze ne legyen igazam és kapjanak erőre, de egyelőre ez elég halovány volt.

Aztán jött a Rise Against szintén némi csúszás után, a Satellite pedig úgy berobbantotta a bulit, mintha már vagy félórája ment volna. Nem volt helló-belló, nem volt „hogy vagytok Budapeszt”, hanem csak úgy elindult a slágerözön és másfél órán keresztül meg sem állt. A hangzás Parkhoz képest teljesen oké volt itt is, Joe basszusa nagyon szépen dörmögött, Tim megint remekül énekelt, Zach még mindig egy örökmozgó kopasz törpe, aki teljesen faarccal, de hibátlanul hozza a részeit (és azok a szólók!!!), Brandon meg haldoklik a dobcájg mögött, ahogy szokott. Érdekes egyébként, hogy tényleg jól hozza az eszméletlen tempókat, nincs kavirnyászás meg susmákolás, viszont látszólag olyan játszi könnyedséggel dobol, hogy hihetetlen, mindemellett meg az arcán azt látod, hogy lassan lefordul a székről és ott helyben megáll a szíve. Érdekes látványt nyújtott mindig is és ez nem változott az elmúlt két és fél évtized alatt.

A szettre nem lehetett panasz, hiszen egészen remek besztofot sikerült prezentálni a színpadon, viszont nagyon érdekes, hogy az új lemez teljesen mellőzve volt, mint ahogy a 2004-es és a 2014-es korongok dalai is szinte teljesen. Ez pedig azért érdekes, mert az egyik 20, a másik 10 éves jubileumot ünnepel épp, a friss anyag meg bitangerős lett. Szóval persze, meghallgatom én ezredjére is a Ready to Fall-t, a Prayer of the Refugee-t, a Saviourt és a Give it All-t, de többen hiányoltak egy Numberst vagy egy Nowhere Generationt, én pedig sokkal többet az évfordulós lemezekről. Érdekes, hogy ennyire elmentek ezek mellett, de sebaj, ettől még egy The Good Left Undone vagy éppen egy Like The Angel (ami pont évfordulós) azért eléggé kárpótolt mindenért.

Ami teljesen meglepett, az Tim viselkedése volt, ugyanis sugárzott az ember, mosolygott, beszélgetett, sztorizgatott, végig kontaktolt a közönséggel, poénkodott, lemászott a színpadról… egyszerűen látszott rajta, hogy baromira élvezi az egészet. Ezt pedig – bevallom őszintén így a harmadik-negyedik, nem tudom, hányadik RA-bulim után – még sosem láttam rajta ennyire eluralkodni és baromi jól állt neki. Csillogott a szeme és minden egyes pillanatot megélt a másfél órás koncertből. Nagy kár, hogy emellett megint elkezdődött az, hogy siet… Nem tudom, hova, nem tudom, miért, de elsieti az éneklést, ahogy a 2010-es évek közepén is tette nagyon sokszor. Annyi a különbség, hogy akkor a többiek is szétestek, mint négy kicsi lego, viszont most legalább Brandon összetartja a többieket és csak Timet kell néha visszahúzni, hogy ne rohanjon már annyira. Ez pedig sokszor ki is ül a dobos arcára egy-egy mély lélegzet és/vagy szemforgatás képében. Jót tett nekik a Covid-szünet, mert nagyon felszívták magukat és mind lemezre, mind élőre nagyon összeálltak, de most talán megint fáradnak kicsit. A másik aggodalomra okot adó dolog az új dal, a Want It All volt, ugyanis én végig azt hittem, hogy ez valami feldolgozás, aztán Tim a végén beközölte, hogy ez bizony újdonság tőlük. Hát… remélhetőleg lemezen jobb lesz, mert így elég középszerűnek tűnt.

Viszont ennél többet nem fogok kötekedni, ígérem, hiszen még így is egy remek estét élhettünk át a budapesti forróságban, ömlöttek a slágerek a színpadról, a hideg sör a sörcsapból, az izzadtság mindenkiről, úgyhogy panaszra oka senkinek nem lehetett. Be kell vallani, hogy nem ez volt a legjobb RA-koncert, amin életemben voltam, viszont ez a banda még úgy is képes hatalmas érzelmeket kiváltani és elvarázsolni, amikor nincs a csúcson. A Hero of Warnál Tim szemében is csillogott a könnycsepp – mint mindenki máséban –, a Make It Stopnál pedig az enyémben nyilván, mert az a dal olyan erős töltettel rendelkezik és olyan zseniálisan van megírva, hogy sehogyan sem lehetne tökéletesebb. Esetleg talán akkor, ha az emberek meghallanák, amiről szól…

Jam