2025 január eleje, mindenki túl van az év végi hajtáson – vagy épp pihenésen – és a kajakómán, amit viszont nem lehet megkerülni, az az, hogy a 2025-ös év lemezmegjelenések tekintetében éppoly erős és masszív lesz, mint a bejgli, vagy a töltöttkáposzta volt az ünnepek alatt. Ennek nyitó etapjaképp nem mást hoztam, mint a Stick To Your Guns legújabb Keep Planting Flowers lemezét.

Az öt tagból álló, 2003-ban alakult banda amerikai gyökerekkel bír, és leginkább a hardcore-metalcore műfajába illeszthetőek be. Jelenlegi albumuk a nyolcadik a sorban, a 2022-ben megjelent Spectre-t követően, amelyhez képest szerintem igen markánsak a változások. Azt kell mondanom, hogy a zenéjük sosem állt hozzám közel, az előző albumuk meg főleg nem, viszont az előzetes dalok alapján felkeltették az érdeklődésem, és reméltem, hogy nekem lesz lehetőségem megírni róluk a kritikát. A tíz dalos lemezről négyet előre megszellőztettek – köztük a címadót is –, amelyből három azonnal elnyerte a tetszésemet.

Be kell vallanom, kicsit aggódtam, hogy a Tinder effektus lép életbe, miszerint 3–4 tételen megmutatják a legjobb formájukat, de mikor a teljes képet megkapod, már bőven nem olyan fényes a helyzet. A tíz dal iszonyatosan tempós, ritkán hallok ilyen struktúrájú lemezeket, majd amikor láttam, hogy a teljes album kevesebb mint 25 percet ölel fel, azt gondoltam, hogy ez minimum 40 percnek érződött, és nem azért, mert unalmas, vagy túlnyújtott lenne!

Egész egyszerűen azért, mert olyan dallamosra sikeredett minden egyes tétel a lemezen (kivétel számomra a címadó, amire lentebb kitérek), hogy a húzások közepette beillesztett rövid, lassabb gitártémákkal remekül elcsalták az érzékeltetést. A Severed Forever számomra már az előzetes megjelenéskor nagy kedvencem volt, de az olyan tételek, mint a Spineless, vagy az Eats Me Up szintén hatalmasat mentek.

Az ének erős, a tisztákkal is finoman, de okosan játszottak a srácok – és nem csak a refrének tekintetében –, ami nagyon jót tett a dinamikának és a monotonitás tökéletes ellenszere lett. Szövegek tekintetében itt sem találjuk meg a csodát, jó, mély, erős, de ezek a témák a metal zenében ugyanolyanok, mint a hip-hop-ban arról írni, hogy „de fasza minden”. A zenei résznél se várjon senki nagy csodát, vagy iszonyat technikás dolgokat, itt úgy érzem, a tempó oltárán kompromisszumot kellett kötni, amelyet viszont a dallamosság egyértelműen kompenzált.

Az albumról nem tudnék rossz tételt mondani, viszont ami nálam érdekesség volt, az a címadó. Ezt a dalt hozták ki a legkésőbb a single tételek közül, és mikor magában hallottam, nem fogott meg, azt gondoltam, hogy vagy induljunk el egy Bullet for My Valentine – Tears Don’t Fall-os érzékenyebb, melankólikusabb vonalon, vagy fogjuk meg a másik végét a dolgoknak és verjünk oda egy isteneset mint a The Ghost Inside az Aftermath-ben. Itt úgy éreztem, hogy ez pont a kettő közé ment, viszont mikor az albumot egészében hallgattam meg, teljesen rendben volt, a sok húzás, gyors és erős szám után, pont egy nyugodtabb számnak volt kitalálva a 7. hely a korongon. Elhelyezésének köszönhetően az utolsó három számra még pont van ereje az embernek, és nem ültet be nagyon.

A borító nagyon tetszik, az apróságoknak köszönhetően nagyon kreatívra sikeredett, remekül jellemzi a mai világot, ahogy a cím is egyfajta felhívás arra, hogy kapaszkodj abba, ami még megmaradt, mert lehet sokáig ez sem lesz. Összességében, egy nagyon erős lemez lett, masszív nyitás idénre. Természetesen még nagyon korai kijelenteni, de nálam van rá esély, hogy a Top3-ban végez az év végén. Akinek tetszett, az pedig mindenképpen gondolkodjon el rajta, hogy február 6-án a Dürer Kertben élőben megtekinti a srácokat, hiszen akkor megy az #ottali!

Misi