Az idén húszonötödik születésnapját ünneplő Silverstein két albummal is meg fog minket örvendeztetni 2025-ben. Az ünneplés első felvonása a február 21-én megjelent Antibloom lett, második felvonásként pedig majd a Pink Moon érkezik valamikor az év vége felé. Na, de ennyire ne is rohanjunk előre, nézzük milyen lett az első eresztés!

Sokan már a kritika első mondatától meg fognak kövezni, de a magam részéről nem kifejezetten kedvelem a pop-punk zenekarokat vagy a túlzott popularitásra való törekvést. Persze nincs vele baj, csak akkor erre ott vannak a popzenekarok, valamint a punk mint műfaj már önmagában nem azért jött létre, hogy mindenkinek megfeleljen, szóval ez számomra mindig is egy szürke folt volt a zeneiparban. Persze a Silverstein még csak nem is pop-punk zenekar (bár az elmúlt negyed évszázad alatt azért olykor-olykor átestek a ló túloldalára), szóval felmerül a kérdés hogy miért is kezdem ilyen messziről ezt a beszámolót?

Számomra a Silverstein zenéje mindig is azon a határon billegett, amire azt mondtam, hogy rendben ennél poposabb azért már ne legyen, viszont a durvább részektől sem szakad le a plafon. A Silverstein egyszerűen csak az a zenekar, amit jó hallgatni. Nyilván a 25 év alatt próbálkoztak sok mindennel a srácok, de az Antibloom-nál éreztem azt először, hogy nagyon rendben van az egyensúly a darálós riffelés és a tiszta énekes, lazább témák között. Egész egyszerűen nem esnek át egyik oldalra sem. Vannak iszonyat húzós riffek, például az album nyitódalának a Mercy Mercy-nek a nyitóriffjére azért felkaptam a fejem, vagy a Don't Let Me Get Too Low gitártémái is zseniálisak. Mondjuk ez a dal önmagában megmutatja, hogy milyen is az egész album. Hibátlan riffek, lendületes énektémák, húzós refrének. 

A lemez slágere egyértelműen a Confession lett, aminek a refrénje egyszerűen a többi dal fölé emelkedik. (Most ide be sem illeszteném a dalt, gondolom már mindenki hallotta, aki pedig nem, az kezdje az ismerkedést a Confession-nel, mert egyszerűen hibátlan.) Engedjétek meg, hogy önző módon rákanyarodjak inkább személyes kedvencemre, ami nem más, mint a Skin & Bones című dal, aminek refrénje szintén nagyon felemelő lett. És itt ki is térnék Shane Told legnagyobb erősségére, ami pedig az, hogy szinte boldogan és felemelően képes megrázó és mély témákról énekelni.

Egyszerűen a "Life is gonna leave you quicker than you know...!" mint a refrén kezdősora olyan disszonáns érzéseket kelt, ami megmagyarázhatatlan, és egy ilyen mély sort ilyen boldogan és felemelően elénekelni nem kis feladat. Valamint a tények ismerete – hogy ezt a dalt ex-barátnője elvesztése ihlette, akivel hét évig alkottak egy párt, és aki egy tragikus gyilkosság áldozata lett – csak tovább mélyíti a dal jelentőségét. A nótáan van egy kiállás is, ahol Shane A Gyűrűk Ura soraiból olvas fel: "Even darkness must pass, a new day will come..." Ez is egy utalás ex-barátnője kedvenc könyvére.

And as I re-read this tattered book I won't weep when I get to the end. I'll turn to the first page and read it again.

Nálam ez a dal az album abszolút katarzisa. A további dalok szövegeit tekintve is elmondható hogy Shane a közhelyeket kikerülve továbbra is saját élményeiből, tapasztalataiból táplálkozik, ami mindenképpen hatalmas pozitívum. Bár amilyen élményei vannak, nem biztos, hogy a pozitív a legjobb jelző rájuk...

Az album a maga 8 dalával és annak 22 percével egyáltalán nem lett hosszú, viszont egy nagyon kis kompakt és tömör anyagot kaptunk, ami érezhetően a minőségre helyezi a hangsúlyt a mennyiség helyett, valamint kellően megalapozza a hangulatot az év végén érkező koronghoz, a Pink Moon-hoz. Személy szerint nem vagyok nagy követője a Silverstein-nek, a 25 év alatt nem mindig tudtam azonosulni a túlzott pop-punk-emo hatásokkal, azonban az Antibloom egy nagyon pozitív meglepetés lett számomra, és bár még messze az év vége, eddig abszolút ez a leghallgatottabb album a lejátszási listámon. Csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek eddig kimaradt volna.

#D.