Tartozom egy vallomással: nem hallgatok túl régóta Architects-et, talán mióta tavaly megtudtam, hogy ők is jönnek a Rise Against-tel idén. Viszont azóta sokat! Ennek eredménye, hogy már alig vártam, hogy megjelenjen ez a lemez, amely az ötödik a srácok pályafutásának sorában. A kezdeti dolgaikhoz képest elég sokat változtak az arcok, sokkal finomabb, de egyben sokkal jobb, technikásabb, kidolgozottabb is lett a muzsikájuk. Az Architects egy olyan banda a millióból, akik hallgatnak a közönségre, de tudják, hogy mit akarnak, és a kettőből összejön egy olyan lemez, mint a Daybreaker. És ez alapjában véve jó. Jó nekem, mert könnyű róla írni, jó nekik, mert dicsérni fogom őket és jó a közönségnek, mert minőségi zenét kapnak a pénzükért.

Bár kapásból egy unalmas introval indít a lemez, ami ha fele ilyen hosszú lenne, már akkor is bőven sok lenne. Viszont a második nótával elkezdi korrigálni a kezdeti botorkálást és nagyjából abba sem hagyja a lemez végéig. Jellemző az Architectsre ugye a disszonáns hangok használata, de nem olyan mértékben, mint mondjuk a Deftones-nál, hanem pont annyira, hogy mégse legyen átlagos a hangzás. Ennél a lemeznél nagyon is működik a dolog, mint ahogy működnek azok a gitárdallamok és szólók, iker-témák, amik például a legutóbbi "Miss May I" lemeznél nem működtek. Itt szinte minden nóta dallamait lehet fütyülni, annyira ragadnak. Tim és Dan kitettek magukért, jár a taps érte. Meg persze a többieknek is, ugyanis a tördelések jók, a break-ek ütnek, a megszólalás pedig...zseniális. Minden nóta üt a maga módján. Egyetlen pici negatívumot lehetne felhozni: ha sokadszorra megy a lemez, akkor a vége felé azért már kicsit sok. De itt jönnek be a jól adagolt lassú nóták, amik kicsit leállítják a fejed bólogatását, kitisztítják a hallójárataid és képes leszel újra figyelni.

Énekileg annyit lehetne belekötni a dologba, hogy néha kevés. Ha jön a tiszta refrén, akkor sokszor olyan magasságokba szárnyalhatna egy-egy nóta, hogy még slágernek is nevezhetnénk. De énekileg nem mindig követi a lemez a zene igényességét, úgyhogy itt még van egy kevés fejlődni való. Nem szidom Sam hangját, nekem az ordítása nagyon is bejön, csak a tiszta részekkel nem vagyok mindig kibékülve. (A vendégművészekről pedig azért nem teszek nagyobb említést, mert szinte észrevehetetlenek). Nekem három nóta van, ami nagyon a szívemhez nőtt: a címadó "Daybreak", az első lassú nóta, a "Truth, be told" és az "Outsider Heart". Meg természetesen a promóciós céllal már kihozott "Alpha Omega" és a "These Colours don't run". Szóval egy olyan lemeznél, ahol kapásból ennyi kedvencet fel tudok sorolni (manapság!!!), kérdem én: mibe kössek bele? Megválaszolom a saját kérdésemet: csupán annyiba, amit már fentebb leírtam: az intro, a néhol gyenge ének és a kis unalom, ami pillanatokra ugyan, de néha a hatalmába kerít minket. De azzal a lendülettel ki is enged és visz tovább minket egy világba, amelyet a srácok gondosan és okosan építettek. Jah, meg tudatosan, ezt tegyük hozzá. Úgyhogy én csak gratulálni tudok ehhez a lemezhez. Ha még ezeket az apró bakikat is kijavítják a következőre, akkor nagy valószínűséggel "Év lemezét" fognak írni. Így ez a cím még elmarad.

Jam