A lemeztrilógia második felvonása, ha lehet, még jobban ráerősített, és egy szinte tökéletes lemezzel folytatódik Billei Joe-ék története. A "Stray Heart" volt az első kihozott dal, amitől megijedtem, hiszen nem rossz a dal, de se nem túl eredeti, se nem túl fogós. Aztán megjött a lemez és mintegy háttérzajnak betettem, hogy majdcsak lesz valami, aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a dalokat hallgatom és nem is nagyon figyelek másra. Azt hiszem, ezt hívják pozitív csalódásnak.

A "See You Tonight" amolyan intro-féle, amelyben a kétszólamú ének máris felkeltette a figyelmemet, hogy itt bizony érdemes lesz tudatosan is nekiesni a korongnak. A "Fuck Time" pedig nem engedi, hogy az ember másra koncentráljon, mert ez a rock n roll-os skálázgatás igazán megkapóra sikeredett a refrénben. A szóló, amit BJ kanyarít, már csak kedves ráadás. Itt térnék ki, hogy a GD nem egy nagyon gitárra kihegyezett zenekar, de ha szólóval találkozunk, az mindig fogós. Nem ujjtörő, hanem fütyülhető. Nálam nyerők ezek a kis betétek. A "Stop when the red lights flash" engem csak a refrénnel tudott megfogni, a dal többi része kicsit langyos és könnyen feledhető. A "Lazy Bones" egyértelműen sláger, megvan benne a lendület, a dallam, a húzás...minden, ami a következő kislemezdallá avanzsálhatja ezt a szerzeményt. A "Wild One" a kötelező lassú, szerelmes dal, amelynek később majd jön a párja, csak egy kicsit érdekesebb módon tálalva. A "Makeout Party" egy "ereszdelahajam" jellegű dal, amely táncolásra fogja késztetni a nagyérdeműt a koncerteken, ráadásul Mike Dirnt régi tekeréseiből legalább egy keveset viszont láthatunk/hallhatunk a kiállásban. Kár érte, hogy kezdi lecsökkenteni az ötletességet az úriember, mert én bírtam a megoldásait. (Gondoljunk egy "Welcome to Paradise", vagy egy "Minority" dallamvezetésére). A "Stray Heart"-ot már kiveséztem, szóval mehetünk tovább.

 Az "Ashley" és a "Baby Eyes" két oldschool, két perces őrület, amelyet akár a régi albumokra is felpakolhattak volna. Ezt pedig dicséretnek szántam. A "Lady Cobra" szólója egyszerűen zseniális, hiába csak pár másodperc az egész. Végre ki van használva mindkét gitársáv és BJ szó szerint tépi a húrokat. Ezeket az apró ötletességeket hiányoltam az előző albumról. Itt viszont végre megkapjuk őket. Remek! A "Nightlife" a fentebb említett "Wild One" párja (mármint tempóra értem természetesen), de az, hogy felkértek egy művésznőt ének/rap közreműködésre, az nagyon jót tesz a dalnak és elemeznek egyaránt. Jó a szöveg, jó a tálalás, erotikusan vonzó a leányzó (Lady Cobra) hangja...tehát telitalálat. A "Wow! That's loud" intró témája mosolygásra késztetett. Imádom BJ témáit, mert annyira gyerekes dolgokat tud kitalálni, amit olyan körítéssel tálal, hogy mégis jó dal süljön ki belőle. A szóló pedig végre mutat valami kis tehetséget is technika terén, nem csak dalszerzésből vizsgázott ötösre a drogokkal küszködő úriember. Az "Amy" pedig egy olyan befejezése a lemeznek, amelynél jobbat kívánni sem lehetne: meglepő, kellemes, élvezhető és egyből a kedvencemmé vált. Egy szál gitáros dalból mindig is a "Time of your life" volt a kedvencem (már ha Green Day-ről van szó), de ez a dal most odapofátlankodott a dobogó első helyére!

Szóval meg lehet csinálni, hogy valaki ír milliónyi dalt és majdnem mindegyik zseniális lesz. Bebizonyította ezt anno a System of a Down és most igyekszik a GD is. Én a magam részéről nagyon várom a harmadik felvonást, remélem maradt még annyi a srácokban, hogy ne rontsák el a dolgot. Ha csak ezt a színvonalat is tartani tudják, már az nagy szám lesz, ha pedig még meg is fejelnék talán... nem álmodozom inkább.

Jam