A hatodik albumára sem változott túl sokat az Ill Nino zenéje: latinosan kőkemény részek átszőve dallamos, megnyugtató fejezetekkel. Szerethető. Már ha valakinek nem éppen a könyökén jön ki, hogy évek óta hallgatja ugyanazt. De erre midig azt szoktam mondani, hogy az Ossián 25 éve csinálja ugyanazt, mégis szeretik az emberek...szóval nem mindenki fanyalog az unalomtól. Én azért egy kicsit igen, pedig be kell valljam, hogy sosem tartoztam a zenekar fanatikus rajongói közé, de kellemes volt néha egy-egy dalt meghallgatni tőlük.

Na, a mostani lemez is pontosan ugyanerre lesz jó: mindenki kiválogatja belőle a saját 2-3 kedvenc dalát, aztán azt rongyosra hallgatja. Ugyanis a 10 dalból kb. mind ugyanolyan, egyik-másikban több a hörgés és ennyi. Persze nincs azzal semmi gond, ha a bevált recept alapján csinálja a zenekar a dolgokat, csak akkor ne várja azt, hogy esetleg szélesedik a rajongótábor, vagy a terület, amelyet lefednek...mert nem fog. Pedig az a vicc, hogy minden megvan ebben a lemezben, amitől zseniális lehetne, csak egy dolog hiányzik: az, hogy szájtátva hallgassa az ember, hogy "aztak*rva, ez mi kemény?". Pedig hát valljuk be, nincs a keménységgel semmi gond, mert vannak olyan részek, amelyek tényleg leviszik az ember fejét, de egy idő után ez is szokható és már nem is üt akkorát. Pedig ha belegondolunk, akkor ott az Attack Attack lemeze, amely szinte tényleg végig ugyanaz, mégis élvezetes. De abban megvan a szikra, ebben pedig csak a megszokott profizmus.

Christian hangjába nem nagyon lehet belekötni, ugyanis eléggé egyedien tudja váltogatni az üvöltést, a hörgést, a gyomorból jövő "kinyírlak Lucifer" hörgéseket és a tiszta éneket. Ezzel még nem is lenne gond, de mint mondtam, már hallottuk ezelőtt öt lemezen, se több, se kevesebb. Kicsi változatosságot jelent a lemez címadó tétele, amelyen az Emmure-ból Frankie Palmeri jön és elordítja a saját részét. Ebben a dalban egy szó tiszta ének nincs, esküszöm, fellélegeztem tőle és gyönyörködtetett is, hogy bevállalták a srácok. Ezért jár a főhajtás! De, hogy ne higgyétek azt, hogy ez nem jó lemez, még alátámasztom pár dologgal az ellenkezőjét: a "Demi-God" kezdő témája zseniális a diszharmóniájával, a "Time Won't Save You" egésze nagyon megkapó, míg az "Escape" latinos ritmusai élvezhetőek. Annyi, hogy a lemez elejéről nekem hiányoztak a kongák, kár, hogy csak a második felén érezhető a jelenlétük inkább. Pedig ettől különleges többek között ez a banda. Summázva most csak röviden: jó lemez lett, csak semmivel sem nyújt többet, mint az előzőek. Legalábbis nekem nem. Nagyjából ennyi.

Jam