Itt vagyunk a banda nagyszabású projectjének végénél, a trilógia lezárul, jövőre pedig indulhat a világkörüli és egyéb turné, amelyre csak győzzék kiválogatni a legjobb nótákat. AZ Uno!-hoz hasonlatosan, ezen a korongon is 12 tétel szerepel, ezzel ki is jön a végösszeg, miszerint a három lemezen összesen 37 nóta található. Valljuk be, ez egy punk bandától nem olyan meglepő, mert mi a klasszikus punk jellemzője zeneileg? Nézzük: sodró lendület, egyszerű gitártémák, kevés hang, viszont sok hangulat. Na, ebbe a kategóriába a Green Day még véletlenül sem tartozik bele, ezt már sok-sok éve bizonygatja nekünk, mi pedig képesek vagyunk és el is hisszük. Éppen ezért, ez a trilógia meglepő volt, de lehetett benne bízni, hogy Mike-ék tudják úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy ne fulladjon unalomba a daláradat. Most, hogy minden lemezt szinte már oda-vissza, kívülről-belülről ismerek, kijelenthetem, hogy a kicsit sablonosabb pillanatokat simán feledtetni tudják az egyedileg megtervezett és meglepően jól felépített dalok. Tehát mikor Billie Joe azt mondta, hogy ez pályafutásuk legtermékenyebb időszaka, akkor igaza volt. Ezt utólag el kell ismerni.

Hogy kicsit közelebbről is vizsgáljuk az aktuális korongot (bár még mind aktuális, hiszen az első is csak alig két és fél hónapja jött ki), ezért korlátozzuk figyelmünket erre a tizenkét szerzeményre. A kezdésként választott "Brutal Love" háromnegyedes ütemével, szomorú hangvételével és zongorabetétjével, valamint siratós szólójával egy konkrét keringőt is ihlethet a táncoslábúak vérkeringésében, ugyanis adott hozzá a majdnem öt perces hossz, hogy kiéljük magunkat. Aztán a "Missing You" már a klasszikusabb GD-vonalon mozog, amelyet ismét megtör a "8th Avenue Serenade", ugyanis a tördelt ütemek eddig még véletlenül sem voltak jellemzőek a bandára. Még most sem azok, de fellélegzésképpen a sok nyolcad és negyed között nagyon jól hat, ráadásul a fejhangos vokálozás is kellően fogós. A "Drama Queen" az egyik legzseniálisabb dal a lemezen, BJ hoz benne mindent, amit szerethetünk: bohókás dallamokat, egyszerű gitártémákat és tökéletes váltásokat fej- és torokhang között (A Dos!-os "Amy" tökéletes párja). Kár, hogy élőben nem mindig megy neki, de hát ilyen ez a popszakma... A zongoraszóló pedig, amelyet egy kis gitárrész szakít félbe, külön örömünnep!

Eztán következik a lemez igazán Green Day-es, punkosabb harmada, viszont jelenti ez azt is, hogy itt azért a kreativitásból kicsit már kevesebb maradt. Persze nincs ezekkel a dalokkal semmi gond, csak már az előző lemezeken milliónyi hasonlót hallottunk és egyiknek sincs olyan fogós dallamvezetése, vagy kiemelkedő momentuma, ami miatt egy ilyen erős mezőnyben (amit szintén a srácok írtak...) megmaradjon. De ettől még jó dalok, játék alatti háttérzenének, vagy vezetéshez tökéletesek. A "Walk Away" a lassabb tételek sorát gyarapítja, amely a szólóval és a vokálokkal fogott meg igazán, valamint a lassabb kezdés is kitűnik a sorból, de még mindig nem ez a lemez csúcspontja. Ugyanis a "Dirty Rotten Bastards" visszaidézi a 2000-es évek elejének Green Day-ét, olyan dalok jutottak közben eszembe, mint a "Minority", a "Homecoming" vagy a "Jesus of Suburbia" az összetettség miatt, vagy éppen a "Castaway", amely nálam örök és felülmúlhatatlan. A közel 6 és fél perces dalhossz már sejtette, hogy itt bizony nem átlagos dallal lesz dolgom, ez a gyanú pedig beigazolódott: a tempó- és dalrészváltások mind tökéletesen ki vannak dolgozva, a harmóniák minden részben ugyanolyan fogósak és az egész úgy epikus, ahogy van! A "99 Revolutions" a legjobb gyors dal az egész trilógiában (kivéve talán az Uno!-ról a "Let Yourself Go"-t), a "The Forgotten" pedig egy méltó lezárás ehhez a hatalmas, több fejezetből összeálló monstre-albumhoz.

Végezetül már csak egyetlen kérdésem maradt: most már ezt is megcsinálta a Green Day, de! Mi jön még? Legközelebb már 5 album lesz egy évben? Vagy jön tőlük is az akusztikus-szimfonikus baromság, amivel manapság mindenki próbálkozik? Esetleg a capella lemezt hoznak ki? Bármit is csináljanak, ezzel a trilógiával bizonyították, hogy rossz nagyon nem lehet. Éppen ezért Billie Joe épüljön fel, a turné menjen rendesen, aztán jöjjön a következő nagy dobás. Én várom!

Jam