Nem tudom, ki tanította ezeket az embereket dalokat és szövegeket írni, valamint megtalálni ezek megfelelő összepárosítását, de bárki is volt, kiváló munkát végzett. 14 nótába 7 sztorit belezsúfolni, mindezt hangulatilag, zeneileg, szövegileg összepasszintani, valamint elérni azt, hogy a stílusok határán ugrálva, a lírától a hardcorig kimozogva minden a helyén legyen, nem hangzik egyszerűnek. Az pedig, hogy a banda a hetedik sorlemeznél jár (már ha a tavalyi Short Songs-ot is beleszámoljuk - és miért ne számolnánk? Hiszen zseniális volt!), már csak játék a számmisztikával.

Tagcserével indította a zenekar a lemez felvételeit, ugyanis Niel Boshart gitáros helyére Paul Marc Rousseau érkezett, aki úgy felkavarta az állóvizet, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Még ha a hullámok reverse-be sodorták is a zenekart, hiszen a punkosabb út helyett, amit az utóbbi években műveltek, visszakanyarodtak kissé az emocore-hardcore szférába, amely úgy kellett, mint egy falat kenyér. Sosem írtak rossz lemezeket, de azért nem ártott már egy kis változatosság. Paul egyébként olyan dalokat hozott az albumra, mint a Stand Amid The Roar (amely, valljuk be, eléggé szétkapja az embert, miközben megőrül a belső boogie-tól), vagy éppen a másik véglet, az Arrivals, amelyet saját maga énekelt fel. De természetesen a többiek sem tétlenkedtek, hiszen a 14 dalból mindegyik rendelkezik olyan jelzővel, amely miatt létjogosultsága van egy ilyen grandiózus, kiváló lemezen. A punkos ütemek, a keményebb riffek és breakdownok (a fent már említett Stand Amin The Roar, az On Brave Mountains We Conquer vagy éppen az In Silent Seas We Drown), valamint a lírai szerzemények olyan kiváló elegye ez, amelyet sokan csak álmodnak, hogy megszületik. Ez az öt kanadai ember pedig két év alatt összepakolta.

A koncepciós szerkesztettség olyan megvalósítását választották Shane Told-ék, amelyet még nem igazán láttam sehol (kivéve talán a mostani My Chemical Romance lemezen, de az is különbözik kissé): minden dalnak megvan a párja (Arrivals-Departures, Massachusetts-California, This is how-the Wind shifts...), amely hangulatban, szerkesztettségben és mondanivalóban is hasonlít, de mégis más megközelítésből meséli el a sztorit. Ehhez egyrészt hatalmas képzelőerő és kreativitás kell, másrészt a változatosság oly formáját kell bevetni, ami mégis hasonló, de mégsem repetitív és unalmas. Jelentem, teljes mértékben sikerült megvalósítani az ötleteket, ugyanis 2013 legjobb emocore lemezével állunk szemben. Ha csak ugyanezt ismételgetik 2-3 évente, én már akkor is vevő leszek rájuk.

Jam