Idén 30 éves a banda, az ünnepléshez pedig egyértelműen hozzá tartozik, hogy egy új kiadvánnyal kell megörvendeztetni a rajongókat. A Los Angeles-i négyes ezt a 14. stúdióalbum, a Super Collider megírásában látta. Vajon a rajongók is osztozni fognak a boldogságban?

Nekem erről a bandáról mindig három dolog jut eszembe: az egyik az állandóság, hiszen nem tudnék olyan albumot mondani, amelyik kicsit is különbözött volna a többitől. Ez nálam ilyen Disturbed-ös beütés, hiszen '83 óta csak a hangzás aktualizálódott (egy kicsit), a banda és a zenéje teljesen ugyanaz maradt: heavy metal a befogadhatóbb fajtából. Persze azért nem fedezhető fel akkora konstans állapot, mint az AC/DC-lemezeknél (bár azoknál legalább voltak kiemelkedőbb alkotások és kevésbé favorit, a sötétben meghúzódó, életjel-adásként funkcionáló darabok). A második a GTA: Vice City, amelynek soundtrack-je nyilván nem lett volna teljes Megadeth nélkül, hiába tartalmazott dalokat olyan bandáktól, mint az Anthrax vagy éppen az Iron Maiden. A harmadik pedig a Big 4 koncertsorozat, ahol a Metallica-val, a Slayer-rel és az előbb már említett Anthrax-szel közösen leigázták a világot, szigorúan a '80-as évek thrash-heavy metaljának égisze alatt. Valljuk be, mind a három kapcsolódási pont eléggé pozitív, szóval lehet így rossz lemezt csinálni?

Nem, nem lehet. A Super Collider egy teljesen korrekt iparosmunka, mindenféle kiemelkedő és emlékezetesebb dolog nélkül. A rajongóknak kötelező, mindenki más meg majd elzötyög rá. Meggyőződésem egyébként, hogy a heavy metal zenekarok azért fulladnak unalomba (vagy inkább jelen esetben: hozzák mindig a kötelezőt, se több, se kevesebb), mert a műfajnak, amiben tevékenykednek, határai vannak. Ezeket a határokat pedig, 30 év alatt főleg, kívülről-belülről körbe lehet járni. Onnantól pedig, hogy ez megtörtént, nem marad más, mint a már meglévő dalok sémáiból újakat gyártani. Ezzel a kórral küzd például itthon az Ossián. No de, ne térjünk ennyire el a tárgytól: jelen lemez 11 tétele közül a fele a darálós heavy, míg a másik fele a döngölős heavy kategóriába tartozik, lírikus elemeket is felvonultatva. Gyakorlatilag kapunk egy stabil egészet, ahol megöregedett, ám még véletlenül sem kiöregedett zenészek, kisujjból pakolják össze a se nem túl jó, se nem túl rossz dalaikat. Ezek közül egyértelmű kivétel a Forget to remember című tétel (remélem mindenkinek beugrik a Mudvayne felejthetetlen klasszikusa), amely amint megszólal, lehet róla tudni, hogy a lemez legjobb dalával van dolgunk. Szerencsére nem okoz csalódást, hiszen a legdallamosabb, legfogósabb, legélménydúsabb szerzeményben lehet része a hallgatónak. Nem mondom, hogy ezért már megéri megvenni a korongot, de egy hallgatást mindenképpen megérdemel...

Jam