Mielőtt képzeletben visszatérnénk az OTP Színpadhoz Vad Fruttikra, előtte azért emlékezzünk meg Szekeres Andrisékról is, akik ugyan hattyúdalukat járják szerény meglátásom szerint, azt viszont nagyon is jól csinálják. Éppen ezért sajnáltam, hogy délután négykor játszottak alig pár ember előtt...

"Kedves D.!

Persze ez az "alig pár" inkább néhány százat takar, de meg kell jegyezni, hogy Junkies-ra nőttem fel, viszont még sosem voltam rajtuk élőben. Éppen ezért volt ez hatalmas csalódás mind pozitív, mind negatív irányban. A negatív az az érdektelenség volt a közönség részéről, hiszen tényleg lassan két évtizedes múltra tekint vissza a zenekar, akik az új lemezzel még egy Fonogram-díjat is összeharácsoltak, tehát nem lehet mondani, hogy ismeretlenek lennének. A slágerek úgy záporoztak, mintha mást nem is tudnának írni, csak azt (ez egyébként nagyjából fedi is a valóságot), mégis azon a 100 emberen kívül (már ha voltak egyáltalán annyian) senki nem értékelte kellően a Miattad iszom Te állatot. Pedig ennél nagyobb klasszikust elő sem szedhettek volna a tarsolyból. A pozitívum az volt, hogy végre nem egy profi show-t láthattam, hanem egy emberközeli, néhány hibával megtűzdelt koncertet, amely melegséggel töltötte el a szívem a fiatalságom nosztalgiaérzeteivel együtt. Azért nem zavartak a kisebb bakik, mert ettől rock and roll a rock and roll. És ha mutat valaki Barbarónál nagyobb rock ’n roll-gitárost az országban, az kösse fel a papucsát, mert vitázni fogunk! Szóval slágerparádéval egybegyúrt örömünnep volt ez számomra. Ha nem hallgattam volna épp egy sajtótájékoztatót arról, hogy a Punnany Massif hogyan küzdötte fel magát a semmiből a csúcsra, akkor talán nem maradtam volna le a koncert elejéről. Ezt nagyon sajnálom mindmáig, hiszen a PM-ról semmi érdekeset nem sikerült megtudnom, ellenben ifjúságomra csak mindössze 5-6 dal erejéig emlékezhettem. Kár.

Ennél nagyobb öröm volt viszont Likó Marciék koncertje, akikről még mindig nem tudok rosszat írni, pedig lassan már ingyen belépőt kapok tőlük minden koncertjükre... (nem, nincs semmi összefüggés a pozitív híresztelésem és az ingyenjegyek között, ne tessék rosszat feltételezni!) Szóval a Fénystopposok albumot megint sikerült meghallgatni élőben, spékelve néhány régebbi (Úgy fáj, Nekem senkim sincsen, Sárga zsiguli [dubstep alapra], Kemikáliák) és két új (Másodpercek és decibelek, Pipacs) dallal, de egyáltalán nem zavart. Szerintem az a lemez a 2010-es év (jééézus, már három éves és még mindig ezt turnéztatják. Ez a rekord, nem amit a 30 Seconds to Mars csinált a This is War-ral) legjobbja volt magyar szinten, tehát ha még 5 évig ezekre a dalokra kell buliznom, ám legyen! Semmi jónak nem leszek az elrontója. Ez a jó egyébként a Fruttikban: semmi másról nem szól, mint arról, hogy rúgjuk ki a ház oldalát és tépjük le a sátor tetejét. Jelentem, megtörtént! És ebben a hitemben az sem tud megingatni, mikor Marci úgy degradálja a saját dalait, mintha a világ legrosszabb alkotásai lennének, mert amit játék közben művel az szöges ellentétben van az elmondottakkal: úgy élvezi, mint senki más. Egyik barátom jegyezte meg: "Pedig azért a Marci nem egy frontember típus..." Nem, de amilyen észjárása és konferáló-képessége van, az simán feledteti velem mindazt, hogy mindössze 1,70 magas, 60 kiló és a gitár lehúzza a nyakát. Részletkérdés, kedveskéim...

Üdv,
Jam

U.i: "Hazamegyünk majd az első busszal,
addig mulatunk, míg bírjuk szusszal.
A kevés pénzt is úgy szórjuk el,
mint a királyok, mikor költeni kell.
Napsütésben, nem az árnyékban élünk
Nem teázgatunk, nem üldögélünk.
Megríkat minket egy szomorú szám.
Sose halunk meg vagy inkább csak ritkán."