Nagyon ritka az a kulturális esemény, amikor arra vetemedek, hogy feladva minden kényelmi és biztonsági lehetőséget fogom magam, és berongyolok a tömeg közepére, hogy a májamat és veséimet kockára téve élvezzek egy-egy koncertet – hiába várják őket a kórházakban… Most egymás után kettő is volt.
"Kedves D.!
A Papa Roach koncertet iszonyatosan vártam, hiszen pár éve a Szigeten olyan szinten volt buli, amelyet nehéz lenne szavakkal körülírni. Na, Jacobyéknak most erre sikerült még egy lapáttal (ha nem kettővel) rápakolni, ugyanis nem néztem semmit, nem gondolkodtam semmin, nem foglalkoztam az ég egy adta világon semmivel, csak azzal, hogy üvöltsem teli torokból az összes slágert, emellett pedig próbáljak valahogy életben maradni. Előbbi könnyebben ment, de hát Értetek mindent! Egy Papa Roach koncert egyébként soha nem arról szól, hogy tökéletes legyen a zenekar teljesítménye (pedig egyébként az volt, hibát nem lehetne találni benne) vagy hogy Jacoby hangjának minden hajlítása rendben legyen (de kitalálhatjátok: rendben volt az első ordítástól az utolsó hangkitartásig minden). Egy PR koncertnek egyetlen célja van: szórakoztatni. Kihozni mindenkiből az őrült állatot. Ez pedig maximálisan sikerült az amerikai négyesnek, hiszen többen voltak rajtuk, mint az először hazánkba látogató Billy Talenten (most a tegnapelőtti Hajós koncertet ne számoljuk, hiszen ott max 500 rajongó ha befért). A slágerek záporoztak, kiegészülve az új lemez favoritjaival, a közönség megőrült (hiszen ahogy Jacoby bevallotta: "Jacoby Shaddix vagyok és totál őrült. És Ti?") No, mi is azok voltunk. A Still Swingin’ kezdésétől a Last Resort zárásáig fogytam vagy 3 kilót, kiizzadtam 2 litert, de az utolsó pillanatig megérte! Reggel már talán kicsit meggondolatlannak tartottam ezt a kijelentésemet, ugyanis felkelni kicsit nehézkes volt a láb-, derék-, hát- és nyakfájás tükrében, de ahogy a nagysikerű közmondás tartja: "sz@rni bele, szól a zene!"
Ugyanezen elvvel az agyamba verekedtem be magamat Billy Talenten a második sorba, amely az első pár dalnál még jó döntésnek bizonyult, de aztán egy meggyes sörtől megrészegült tizenéves belevájta a könyökét a bal vesémbe és koncert végéig nem nagyon akarta onnan kivenni. Ettől függetlenül semmi nem tudta elvenni a kedvem attól, hogy életem első Billy koncertjén rongyosra üvöltsem a hangom. Slágereső itt is volt, nem tudnék olyan dalt mondani, amely hiányzott volna (de, a Hanging by a thread), ráadásul ennek a négy embernek a színpadi teljesítménye simán felért Jacobyék őrültségével. Ráadásul azt hozzá kell tenni, hogy egyik személyes kedvencem Ian D'sa, aki a világ egyik leginnovatívabb és legkreatívabb gitárosa - szerintem, tehát megtiszteltetés volt ilyen közelről, élőben látni, amit leművel. Már ezért megérte itt lenni Sopronban (vagyis ’Szopron’, ahogy Ben többször is elmondta). Apropó Ben: az ember annyira él a színpadon, hogy Jared Leto elbújhat a kisasztal alá! Többször körbefutotta a színpadot, beszélgetett a kamerákkal, beszélgetett velünk, sztorizgatott, elmesélte mennyire utálja a pálinkát (erre persze a közönség hatalmas „Pálink-pálinka” skandálással válaszolt, amelyen csak nevetni tudtak a zenészek) és annyira közel engedte a zenekarhoz a rajongókat, amennyire csak lehetett a színpadról. Éppen ezért, akik azt mondják, hogy a Billy Talnet nem jó élőben, azoknak üzenném: ha itt lettél volna, nem így gondolnád! A Rusted from the Rain-nél meg úgy állt a szőr a hátamon, mintha lenne! Zseniális volt!
Üdv,
Jam
U.i: "What its name? Pálinka? I hate it! Its came from the Devil!" (Ben, Billy Talent) - Nem Ben, nem az ördög műve, hanem a magyaroké, akik gyomra akár a gumicsizma: a vizet nem ereszti be!"
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.