Első lemezes bandáról mindig nehéz írni, mert nincs mihez nézni a fejlődést, csak a konkurencia az összehasonlítási alap, amely általában sokkal jobb is a kezdő bandánál. Általában... A kivételekért éri meg csinálni ezt az egészet, ugyanis - bármennyire közhelyesen is hangozzon - meg lehet találni azt a bizonyos tűt a szénakazalban (esetleg gyémántot a kavicstengerben, szabadon választhattok). No, ilyen kivétel a Night Verses csapata, akik egy négyszámos EP-vel (Out Of The Sky) megalapozták a jó hangulatot 2012-ben, aztán most a nagylemezzel robbantották a bombát. Ha technikásabb, matekosabb alternatív metal zenéről beszélünk, akkor egyértelműen mindenkinek a Deftones jut eszébe, akik egyedülálló csillagként tündököltek e szcéna éjfekete egén, főleg mióta a Mudvayne feladta a harcot és pihenőre vonult. Ráadásul a Deftones egy bivalyerős, szinte hibátlan lemezt tett le az asztalra a Koi No Yokan személyében, amiben még az igazán szőrös szívű, morcos, bajuszos, fúdemetal, true kritikusok is csak nagyítóval keresték a hibákat. Hiába. No, ennek a lemeznek érkezett meg az ellenfele a Night Versestől. Ráadásul méltó ellenfele!
70 perc feletti játékidő, 15 dal (igazából 16, mert az utolsó, tíz perces, epikus csoda két részre van bontva) és unalom sehol. Létezik ez? Igen, maximálisan. Vegyünk alapul egy dobost, aki úgy játssza a tördelt, négynegyedet még csak hírből sem ismerő témákat, mintha könnyed kettőnégyet püfölne az AC/DC egyik sorlemezén; egy basszerost, aki egyesíti magában a ritmusszekció minden előnyét, hiszen ritmusgitáros nincs a csapatban; egy gitárost, aki kifeszülne attól, ha három másodpercig nem szólózhatna és akkordokat kéne pengetnie, de emiatt jó, ugyanis a témái ötletesek és irigylésre méltóan zseniálisak; és egy énekest, akinek hangszíne isteni adottság, az pedig már csak a hab a tortán, hogy ezt úgy tudja használni, ahogy halljuk a lemezen, ráadásul kivétel nélkül minden dalban olyat énekel, amit tanítani kéne az énekiskolákban. (Na, ezt hívják többszörösen összetett mondatnak… elnézést az egykori irodalom-fakttól!) Ebből a négy összetevőből pedig megszületik 2013 egyik legjobb lemeze (de hogy legjobb "első lemeze", az 100%), amely ugyan sosem lesz mainstream, a rádiók sem fogják játszani soha, de akik rákapnak az ízére, azok mindig is vágyni fognak utána.
Igazából győzködhetnék még itt mindenkit órákig, de az a helyzet, hogy teljesen felesleges. Ez egy hibátlan album, amelyet minden bandának alapul kéne venni, nem csak akkor, ha stúdiózásra adja a fejét, de már a dalírási korszak bimbózó, zsenge időszakában. Van mit tanulni ettől a négy zenésztől. Ritkán van az, hogy csak csöpög a nyálam és nem tudok negatívumot írni, de ez esetben kivételt kell tennem. Pedig hallgatom a lemezt vagy két hónapja... Sőt, megyek is vissza és meghallgatom még egyszer. (Remélem egyszer sikerül kitörniük a névtelenségből, megérdemlik!)
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.