Közel 12 év kellett ahhoz, hogy megtalálja az igazi aránykeverést a kanadai banda, de legutóbbi lemezükkel végre révbe értek. Rommá hallgatva az egészet mindössze annyit tudok hozzáfűzni, hogy megérte ez a 12 év. Az utolsó pillanatig megérte!

Sajnos közel sem örvend akkora népszerűségnek ez a kanadai csapat, mint amekkora illetné őket a zenei tudásuk és a kreativitásuk fejében, de egyre szélesedik az a hallgatói réteg, amely képes befogadni a muzsikájukat. És ez jó! A legnagyobb baj természetesen azzal van, hogy annyi anyagot pumpálnak egy-egy lemezbe a srácok, amennyit más banda egy komplett diszkográfia alatt sem használ fel, és ez, valljuk meg, az egyszeri zenehallgató számára egy katyvasz, amely csak gyűlik és gyűlik dalról-dalra. Viszont ha valaki belemászik a zene mélységébe és eltölt vele egy-két(-három-négy) hónapot, akkor kezdi megérteni, hogy miért is mondják az okosok, hogy "a zseni az, aki átlát a káoszon". Ugyanis ez a lemez a tökéletes példa erre: minden egyes hangnak (mind a 18.672-nek..) megvan a maga jól kitalált helye a korongon, egyetlen felesleges bránerméregetés sincs potyára, mind-mind arról szól, hogy ezt az egészet, ezt a tökéletes masszát létrehozza. Így tehát csak arra tudok bíztatni mindenkit, hogy ne egy esélyt adjon a daloknak, hiszen a szexet is újra és újra próbálja mindenki... És ez is van olyan jó, csak kicsit más értelmezésben.

A legnagyobb előrelépés a korábbi lemezekhez képest az volt, hogy a srácok rájöjjenek: tele lehet tömni úgy is a lemezt fillekkel, szólókkal, iker-dallamokkal, marhulással, laza betétekkel, tempóváltásokkal és darálással, hogy az emberi fülnek is befogadható legyen. Az pedig már a zenészek zsenialitását mutatja, hogy mindezt meg is tudták valósítani. Egész eddigi életművük tulajdonképpen egy útkeresésnek mondható, amelynek végén ott ékeskedik ez a korong a maga 11 dalával. Elejétől a végéig húz, simogat, gyönyörködtet, mozgásra késztet, dudorászásért kiált és mégis kenterbe veri az összes hasonszőrű zenekar zenei teljesítményét. Kétszer. Akármennyit is hallgattam, képtelen vagyok belekötni bármibe is. Aki szereti ezt a műfajt, annak kötelező (és borítékolhatóan örök kedvenc marad), aki pedig valamilyen szinten is kötődik a rock műfajhoz, az tegyen vele egy próbát (és kezdje a fenti Mist című remekművel). Hogy kicsit segítsek: olyan az egész, mintha a My Chemical Romance megerőszakolta volna a Hammer Fall-t (opcionálisan fordítva) és egy olyan hibrid született volna, amely egyikre sem hasonlít igazán. De mindeközben a zenészek megtanultak zenélni. Így tessék elképzelni. És hallgatni!

Jam