Negatív előjellel kezdődött a banda első magyarországi fellépése, ugyanis két nappal a show előtt a másik headliner Miss May I logisztikai okokból lemondta a bulit. Szerencsére a szervezők profizmusa és talpraesettsége helyrehozta a kis malőrt (amely önhibájukon kívül esett). Taps érte! Jogosan hőzöngtek tehát a metalcore-t deathcore-ral enyhén keverő banda rajongói, hiszen kedvenc zenekaruk még sosem járt kis hazánkban, és a látogatás ezúttal is elmaradt. A Hajó munkatársai szerencsére nem estek kétségbe és a WCAR mellé egy osztrák csapatot, a számomra teljesen ismeretlen Dreaded Downfall-t hívták. Így tehát az este line up-ja a következőképpen alakult: Our Youth (HU), Dreaded Downfall (A) és a végén a We Came As Romans (US). Nézzük is sorjában, hogy mi történt.

Először is sikerült eltévedni, ugyanis a tetőteraszra akkora sor várt, hogy feljusson, hogy megtévesztettek. Sajtós jeggyel (hál’ Istennek) nem kellett kiállni a sort, úgyhogy fel is baktattam, majd ezzel a lendülettel le is jöttem gyorsan, hiszen egy DJ „Random Trip” nevezetű felirattal a háta mögött kellemes house muzsikát szolgáltatott, miközben mellettem SP kortyolgatta kedvenc koktélját. Ezzel a lendülettel csináltam is egy hátraarcot és lekeveredtem a hajó gyomrába...
...ahol az Our Youth kezdte meg a hangulat fokozását egy intenzív, félórás koncerttel. Csúszás szerencsére egyik koncerten sem volt, ezért már el is könyveltük a Hajósoknak az újabb piros pontot. Mondanám, hogy ez csak azért volt, hogy a bakit ne tetőzzék problémává, de szerencsére a Hajón a pontosságra mindig kínosan ügyelnek, tehát ez nem kivétel, inkább melegséggel eltöltő profizmus. Mint a hangosítás, amely szintén kifogástalan volt. Köszi! Tehát az Our Youth: jó zenét csinálnak a srácok, a post-hardcore igényes művelői, de sajnos élőben még mindig eléggé vérszegény a produkció. Ennek elsősorban az énekteljesítmény az oka, ugyanis Peti hangja jó, csak hamis. Sok helyen, majdnem mindig. És ez, sajnos (!!!!), rányomja a bélyegét az egészre. A zenészek teljesen rendben eljátszották a dalokat, nem volt ezzel semmi gond, de az énekre még gyúrni kéne. Nagyon sokszor néztünk össze a többiekkel (pedig kb. 40-50 ember volt csak kíváncsi a kezdésre), hogy akkor most ez jó volt? Ugye, hogy nem. Ennek a bandának Patrik idején is ez volt a rákfenéje és ezen még mindig nem sikerült javítani. Ráadásul Peti Patrik témáit csak szenvedve, elég nehezen tudta kierőlködni magából. A saját dalainál már magabiztosabb volt, de ott is akadtak botlások. Mindenesetre, ha valaki Our Youth-t akar hallgatni, akkor a holnap megjelenő Sea Foam EP 5 dalát tessék figyelni, ingyenesen letölthető lesz a banda facebook oldaláról. (https://www.facebook.com/ouryouthband)

Másodikként a Dreaded Downfall lépett a deszkákra, akikről, bevallom férfiasan, kettő napja hallottam életemben először. Miss May I-ra készültem, még ha nem is a kedvenc bandám, de szerettem volna őket élőben megnézni. Aztán két nappal a koncert előtt elcsöpögtették facebookon, hogy nem jönnek. Majd ugyanaznap este a Hajó is megerősítette, hogy a DD helyettesíti a MMI-t. Persze nem egy súlycsoport a két zenekar, éppen ezért féltem is, hogy mi lesz a vége, de mondhatom bátran, hogy minőségi cserecsapatot sikerült találni. A metalcore breakdownjait tiszta énekkel és helyenként egy kevés (tényleg nagyon kevés) technikázással megfejelő banda felszántotta a színpadot. Az énekes hangja kellemes és erős is volt egyben, ráadásul a tiszta és a scream részeket is ő nyomta, úgyhogy minden elismerésem (á la Memphis May Fire). Az első pár számnál már-már annyira tiszta volt a hangja, hogy féltem a playback veszélyétől, de a műsor vége felé azért már itt is akadtak kisebb félrecsúszások. A produkció egyébként csillagos ötös mind zenészteljesítmény, mind koreográfia szintjén, nagyon össze volt rakva az egész. Ennyi a különbség egy külföldi és egy magyar előzenekar között. (sajnos nagyon sok...)

Az este headlinere szintén fél pillanat késés nélkül lépett a színpadra és tolta az arcunkba a közel egy órás őrületet. Furcsaság, hogy a Hajó mindössze fele (talán egy kicsit több) telt csak meg egy ekkora névre. Persze a MMI hiánya miatt sokan inkább el sem jöttek és majd visszaváltják a jegyüket (merthogy a Hajó ezt nagyvonalúan megteszi július 24-ig, noha - még egyszer hangsúlyozom - nem az ő hibájuk az egész!), de ettől még kicsit meghökkentett az emberhiány. Viszont a WCAR tagjait egyáltalán nem zavarta, hogy alig kétszázan vagyunk, így is akkora showt csináltak, mintha tízezrek előtt játszanának. Szinte az egész Tracing Back Roots lemez terítékre került, plusz olyan slágerekkel fejelték meg az estét, mint a To Plant a Seed vagy a Roads That Don't End... Néhány kedvencemet hiányoltam, de hát - mint tudjuk - egy órába nem lehet mindent belesűríteni, ezért nem is fanyalgok, hanem fülig érő mosollyal írom, hogy aki otthon maradt, az bánhatja! Elejétől a végéig húzós és profi műsorral találkozhattunk, látszott a zenészeken, hogy élvezik a színpadot és azt, hogy végre ide is eljuthattak karrierjük során. Kicsit talán még mindig a műsor hatása alatt vagyok, de nem tudok negatívumot írni. Néhol az énekesek hangja meg-megcsuklott ugyan, de ez a legnagyobb hiba, amelyet az egész showról mondani tudok. Az ugrálások, effektek, közönség közé ugrások, átvezető szövegek, színpadra lépések mind-mind a végletekig megkoreografáltan történtek és a zenekar tagjai közvetlenül, barátságosan közelítettek a közönséghez. Azzal búcsúztak, hogy a bárpultnál találkozunk és megiszunk együtt pár sört, amíg megvitatjuk egymással a koncertről szerzett élményeinket. Hány világsztár hajlandó erre manapság? Ezen talán kicsit el kellene gondolkodnia a szórakoztatóiparban dolgozó embereknek. De nem akarok prédikálni, egyszerűen csak annyi, hogy az év egyik legjobb koncertje volt számomra, minden pillanata megérte!

Jam