Idén második alkalommal tisztelte meg magyar rajongóit a kanadai Protest the Hero, és az első alkalomhoz híven (Dürer kert, január) ismét eléggé tökös és pozitív meglepetést okozó előzenekarral érkeztek. Míg télen a Tesseract, az Intervals és a The Safety Fire kísérte őket, most megelégedtek egy Monuments-szel.

Az egész estéről négy szó gomolygott fel bennem, miután kiléptem a Park kapuján. A Monumentsről csak ennyi: "ezek állatok", míg a PTH-ról: "ezek is" (tudom, ez csak három különböző szó, de ettől most tekintsenek el a szőrszálhasogatók). Míg a Protestékről tudtam, hogy mire képesek, addig a Monuments egy teljesen ismeretlen tenger volt számomra. Éppen ezért mondom most azt hatalmas mosollyal, hogy tessék őket hallgatni! A héthúros gitárok és az öthúros basszer olyan szinten döngölik a földbe a hallgatót, hogy előre szólok: ne egyetek nehezet a koncert előtt! Mindemellett pedig nem egyszer (sőt, szinte minden dalban) alkalmaznak olyan kis átvezetőket a dalokban, ahol egy-egy magas szólamú gitár szól csak tisztán, amelyet kis pergős, visszafogott dob kísér. Össze van ez rakva, kérem, mint a gyerek ágya vasárnap délután. Bizonyították a zenészek, hogy érdemesek arra a feladatra, hogy korunk progresszív érájának egyik kiemelkedő bandáját kísérjék. Hoppá, az énekről majdnem megfeledkeztem: Chris Barretto hangja zseniális, nem találok egyéb jelzőt rá. A gyomor- és torokhörgéstől kezdve a torok- és fejhangokon át mindent annyira tisztán és jól csinált, hogy csak ámuldozni maradt időm. Mindezt negyven percen keresztül, kiment bokával, ugrálva prezentálta, miközben a kordonon és a monitorládákon ugrált. Nem tudom, hogy milyen énektechnikával csinálja ezt meg, de minden elismerésem! Ami pedig a legpozitívabb volt az egész csapatban: látszott rajtuk, hogy élvezik a színpadot! Taps nekik.

Az est várva várt fénypontja pedig a Clarity-vel robbant be úgy, ahogy azt kell: őrjöngések és füttyögések közepette. Nem tudom, hogy ki mennyit tud erről a bandáról, de a kevésbé tájékozottaknak csak annyit, hogy a progresszív és a speed metal egy keverékével van dolgunk, amely enyhén szólva is gitárközpontú. Luke és Tim azt a szintet képviselik a gitározásban, amelyhez nem elég gyakorolni, születni kell rá. Éppen ezért hatalmas öröm számomra, hogy élőben is ugyanazt a színvonalat tudták hozni, amit lemezen produkálnak. A nyakatekert szólókat és dallamokat egyetlen kihallható hiba nélkül játszották a koncert elejétől a végéig. Az pedig, hogy Tim egy szólónál még a balkonra is feljött gitározni, már csak a hab a tortán. Rody szédületes és vicces volt, mint mindig (hiba nélkül, teszem hozzá), a session-basszeros tökéletesen illeszkedett a képbe, a dob pedig óramű pontossággal zakatolt. Egy technikára kihegyezett koncertnek ilyennek kell lennie. Egyetlen negatívum érheti az egész produkciót: rövid volt! Mindössze negyvenöt-ötven percet kaptunk kedvenceinkből, akik még egy visszára sem voltak hajlandóak. Ráadásul a setlist igencsak hasonlatos volt a januárihoz. Persze hozzá kell tenni, hogy eléggé best of jellegű volt ez a műsor, ugyanis majd' az összes sláger felcsendült minden albumról (köszönöm a Mist-et, sosem fogom elfelejteni), de ettől még ez rövid volt. Ennél nagyobb hibát nem találtam se a hangosításban, se a zenekarokban, se a közönségben, se a helyben. Emlékezetes este volt!

Jam