Nyolcadik lemeznél az ember már nem vár túl sokat egy bandától, kivéve, ha olyanról van szó, akik - ha nem is mindig, de - általában minőségi albumokat produkáltak a sokasodó évek során. A Papa Roach szerencsére egy ilyen banda, s noha voltak megingások, a The Connections kellemes meglepetés volt 2012-ben. Lássuk, van-e még puskapor Jacobyékban?

Aki volt már élőben a srácok koncertjén, az tudja, hogy a kérdés korántsem aktuális, hiszen olyan energiabomba tud lenni egy-egy PR koncert, hogy nehéz vetélytársakat találni a mezőnyben. Aki pedig még nem volt, annak Barba Negra Trek, június 14. Just sayin'... Apropó, ha már itt tartunk, hogy PR: a banda nagy szerencséje, hogy olyan marketinggépezet részei, akik akkor is képesek csodát tenni, ha a zenészek kicsit ingatag talajon mozogva, nem éppen életük korongját gurítják elő a stúdióból. Szerencsére ennél a lemeznél nem kellett nagyon vakarniuk a fejüket az öltönyösöknek, hiszen a F.E.A.R., ha nem is tökéletes, de mindenképpen élvezhető hallgatnivaló.

Kellően erős felütéssel és hasonlóan combos folytatással az album egészen a Gravity-ig tartja a színvonalat, talán még emelkednie is sikerül a Falling Apart és a Love Me Till It Hurts magasságában (a lemez két legjobb szerzeménye, szvsz), de aztán megindul az a folyamat, amit ellaposodásnak, már-már unalomnak is nevezhetnénk. A probléma ott keresendő, hogy az ember alapjában véve egy változatos rocklemezt várna a srácoktól, ámbár mikor már a negyedik vagy ötödik balladisztikus, középtempós, ugyanolyan (semmilyen) dalt hallgatja, akkor megkérdőjelezi vakon vetett bizalmát az urakban. A Gravity-hez Maria Brink (In This Moment) sajnos csak egy hisztérikus verze részt tud hozzátenni, amely eléggé kevésnek bizonyul, majd a War Over Me és a Devil kettőse pecsételi meg igazán a lemezt. Az előzetesként kihozott Warriors hozza vissza a lendületet mindössze egyetlen dal erejéig és schluss, vége is a mókának.

A deluxe edition tulajdonosai pedig kicsit mosolyoghatnak még a bajszuk alatt, ugyanis a két extra dal (Hope for the Hopeless és Fear Hate Love) tempós, döngölős, dallamos, táncolható, igazi klasszikus koncertnóta. Hogy ezeket miért nem lehetett feltenni a fentebb említett, gyengélkedő tételek helyett a lemezre, az számomra az érthetetlenség magasiskolája. Meggyőződésem, hogy akkor egy kicsit édesebb szájízzel búcsúznék a korongtól, így viszont sajnálatom és csalódottságom is tüske marad egy ideig, mert bírom a bandát nagyon. Remélem, legközelebb már megközelítik majd a számomra etalon The Paramour Sessions-t. Bárcsak...!

Jam