Az egyik kedvenc bandámról van szó, ezért nézzétek el, hogy a kapásból 3 pont maximumot kipréselő kritikusokkal szemben kicsit simogassam az emocore egyik legnagyobb túlélőinek hajacskáját és pofikáját.
Szóval eltelt 4 év azóta, hogy nagylemezt hozott volna ki az Alesana, ami azért nagy megdöbbenés még most is számomra, mivel fennállásuk első hat évében négy lemezt és egy EP-t erőszakoltak ki magukból. És ami a legmeglepőbb, hogy nem minőségi romlással, hanem javulással és cizellálódással tették mindezt, a hallgathatóság felé és nem a pénz felé arccal! De mielőtt fényesre nyalogatnám Shawn Milke-ék ánuszát, el kell mondani, hogy a The Place Where the Sun is Silent monumentális kísérlete már túl nagy falat volt számukra, de mindemellett kellemes és üdítő színfoltként vitte tovább az Annabelle-fonalat. Most pedig - négy évvel és egy szülinapi EP-vel, valamint egy kiadóváltással a hátuk mögött - itt vagyunk a trilógia lezárásánál (aki eddig nem figyelt volna: The Emptiness (2010), The Place Where The Sun Is Silent (2011)) és a Confessions (2015)), amely ugyan keretbe foglalja a sztorit zeneileg, de sajnos nagyon kevés újdonságot mutat. Én teljes valójában, az elejétől az utolsó pillanatig imádom az egészet és hatalmas tisztelettel adózom a srácoknak amiatt, hogy ezt a zseniális, fiktív, epikus és könyveken, költeményeken és novellákon alapuló sztori-szálat ilyen hosszan és érdekesen tudták szőni. DE! Nem mehetünk el amellett, hogy amíg az első két lemez változatos maradt mondanivalójában és tálalásában is, addig itt egy elég masszív utóérzetünk van a The Emptiness-ről és a dalok felépítettségéről. Ennek ellenére ezzel a kérdéssel többet nem is foglalkoznék, nézzük inkább a tartalmat.
Mindössze 11 dal van a záróakkordon (a srácoknál ez eléggé kevésnek számít), de a maga 56 perces játékidejével, azt hiszem, ez nem tartozhat a panaszlistához. Természetesen az intro-outro-intermission részek még mindig szerves részét képezik a storytelling-nek, de most sikerült ezeket úgy megoldani, hogy ne külön tételekként, hanem a dalokhoz kapcsolódva, összefüggve mondják el, amit el akarnak. Ezeket mindig is imádtam, most sincsenek velük gondok, fokozzák a hangulatot és tényleg atmoszféra-teremtő hatásuk van. Zenei megoldásokban is találunk eléggé érdekes dolgokat (például a The Goddess háromnegyedes ritmizálása eléggé ide tartozik), a visszafogott, tiszta, már-már akusztikus-lírikus részek kellően arányosan vannak adagolva és a durva részek sincsenek olyan szinten elnyomva, mint az előző albumon. Természetesen még így is érezhető, hogy Shawn a központja az egésznek, az alfa és az omega a zene és a szövegek terén, de Dennis is megkapja a neki kijáró részt, a zenészek pedig a tőlük megszokott igényességgel játszanak az énekesek alá. Talán amit kicsit hiányoltam, az az iker-gitárok használata, ami a The Emptiness gerincét képezte, itt pedig kicsit kihasználatlanul hagyták a három gitárban rejlő lehetőségeket. Persze az is igaz, hogy plusz hangszerként megjelenik az elektronika is (ideértve a vonósokat-billentyűsöket is), úgyhogy talán nem is olyan negatívum ez, mint ahogy elsőre tűnik. Az pedig, hogy sokszor a vokált használják egy plusz hangszersáv helyett, az külön pontot érdemel! Melissa Milke-vel együtt.
Konklúzióként (ha már az egész lemez erről szól) azt tudnám levonni, hogy több bandának kellene vállalkozni ilyen hatalmas feladatra, mert ebben van az igazi kihívás, nem pedig a véletlenszerűen egymásutánba pakolt dalokban, amelyek jó eséllyel még stílusban is különböznek az előzőktől. Én a magam részéről 10 pontot adnék erre az egész trilógiára, első hangtól az utolsóig és díszdobozos változatban a falamra is felfúrnám, de mivel a realitás talaján mozgunk és főleg Magyarországon, ezért kicsit visszafogottabb leszek a pontozásnál. Utolsó szó jogán talán csak annyit: remélem a következő terv egy újabb trilógia lesz!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.