A Temper Temper után valami igazán combosat vártam Matt-éktől. Aztán eltelt két év és hát valami van...vagy lesz, vagy nem... De a vagy, az legalább biztos!

Azért vagyok ennyire bizonytalan a dolgomban, mert bírtam régen a bandát, viszont magam is láttam a hanyatlást, most meg látom az akarást, hogy akár lehetne is ebből valami, csak valami hiányzik. JJ távozása, ha basszusjátékban nem is, de énekben mindenképpen meglátszik, hiszen a hörgései (is) klasszikussá tették anno a Poison-t, és mivel azt azóta sem sikerült túlszárnyalni, ezért biztos, hogy rossz előjel, ha az egyik alkotó kiesik a keretből. Jamie Mathias jól helyettesít, de ettől még 'csak' helyettesít. Így tehát mind a tiszta, mind a hörgős részek nagyrészt Matt-re vannak bízva, aki, becsületére legyen mondva, igyekszik, hogy az album első néhány tételében elhitesse velünk, hogy a tökeit sikerült végre visszaszögelni a helyükre. Aztán megint jönnek a lassú nóták, amiktől egyszerűen képtelenek szabadulni a wales-i úriemberek, de hogy miért, azt a mai napig nem értem... Ott volt a Tears Don't Fall és az All Thes Things I Hate vagy a Say Goodnight, pont elég volt annyi, mégis minden lemezen minimum kettő, de inkább három balladisztikus, melankolikus, rezignált dalocskát kapunk, amik csokorba gyűjtve repülnek két (inkább csak egy) hallgatás után a kukába. Egyszerűen ezt nem kéne erőltetni, na!

A gyorsabb dalokkal már jobban meg tudtam barátkozni, a No Way Out, a Broken és az Army of Noise (kivétel a refrén, az valami istentelenül rossz és tönkrevágja az egészet, de legyünk jó arcok és tekintsünk el ettől!), plusz az előzetesen már kihozott You Want A Battle?... című zeneművek egészen hallgathatóra sikeredtek, míg a Skin-nek a refrénje egész egyszerűen zseniális. Ezeknél éreztem azt, hogy kicsit még harcolnak a srácok az ellaposodás ellen és küzdenek a kiadóval a szabadságért. A többi dal unalmas és sablonos. Sajnos nem érződik már bennük az a tűz és kreativitás, amivel a Poison telis-tele volt tömve. Kivéve a Hell Or High Water-ben, mert ott egyértelműen érződik egy régebbi dal, egy az egyben, csak nem jut eszembe, hogy melyik, hiába agyalok rajta már egy ideje... És akkor még nem említettük az intrót, amely valószínűleg a nemzetközi popkultúra legjellegtelenebb másfél perce a 2015-ös évből. Ezt komolyan nem mondta nekik senki, hogy le kéne húzni a wc-n?! Meg vagyok lepődve, hogy egy ilyen semmivel lehet albumot nyitni egy ekkora (mára már megkérdőjelezhető) renoméval rendelkező bandának. Sőt, fel vagyok háborodva! No de, ne essünk ki a szerepünkből, értékeljünk:

Az album fele hallgatható egy-két kiugróan jó résszel vagy elkapott tekeréssel, míg a másik fele semmilyen és unalmas, siratókkal és érfelvágós melódiákkal, gyenge és sablonos zenei alappal és izzadtságszaggal. Azért biztatom az oldschool rajongókat is, hogy tegyenek vele egy próbát, hátha nekik mégis valahogy bejön. De ha nem, akkor sokkal jobban fogják majd értékelni az első két albumot, a Bulletnek meg megmaradnak a 16 éves, aktuális tinirajongók, akik még elhiszik, hogy ez a metal... Pedig milyen jó banda volt...

Jam