Negyedik lemeznél már illene eldönteni egy bandának, hogy akkor mi is legyen az az irány, amerre tovább tapossák azt a bizonyos ösvényt..

De úgy látszik, hogy ez nem vonatkozik napjaink egyik legjobban hype-olt maszkos bandájára, ugyanis még mindig képesek minket Issues-i szintre fejlesztett stíluskavalkáddal riogatni. Mindemellett azért itt koránt sincsenek akkora gondok, mint Tyler Carter komédiás brigádjánál, ezt jobb leszögezni az elején! A kétezres évek elején hódító nu-metal őrület felélesztésének úttörő csapata nem mondható éppen túl idős zenekarnak, de a hollywoodi pénzgyárnak köszönhetően elég hamar megkapták a nekik kijáró figyelmet. Ezt kihasználva nem is tétlenkedtek túl sokat, el vagyunk árasztva lemezzel, klipekkel és turnéval is bőven (idén is kétszer meglátogattak minket a srácok a tavaly novemberi után, júniusban a Parkban majd augusztusban a Szigeten). Ellenben felmerül a kérdés, amely a Rise Records-os bandák rákfenéje szokott lenni: a zenekarok hátának ostorral való csapkodása a termelékenység heveny fokozásának érdekében nem vágja-e haza az amúgy sem túl combos minőségfaktort? De! A Rise Records-os bandáknál hazavágja, de szerencsére az Interscope azért adott két évet a srácoknak, hogy összehozzák a Notes from the Underground méltó utódját és hogy ha az ember nem vár világmegváltást, akkor akár még jól is szórakozhat.

Kellően erős felütéssel kezdődik az album dubstep-behatással meg minden, plusz az előzetesen kihozott címadó is eléggé combos és klasszikus, úgyhogy édeskés szájízzel ültem le hallgatni a korongot, de be kellett látnom, hogy a stílusváltások a hangulatot is eléggé instabil talajra vezetik, ez pedig nem kedvez az élvezhetőségnek, hiszen olyan, mintha egy hat zenekarból összevágott split-albumot pörgetnénk. A klasszik nu-metal nóták mellett persze megvannak a rap-re kihegyezett tételek (a Does Everybody in the have to die mindenképpen a banda egyik legelviselhetetlenebb tétele, még szerencse, hogy a Guzzle, Guzzle Snoop Dogg-i mélységekig süllyedő, majd' négy perce "csak" bónuszként került fel és nem a lemez szerves részeként), aztán a pop-nóták (Take me home vagy a Live Forever) és a teljesen indokolatlan, mégis zseniális tételek! Itt éppen a War Child-ra gondolok, amely a The Lonely Island legjobb pillanatait idézi és a Ludacris-szel összehozott Party By Myself, amely egyszerűen házibuli-favorit! No már most ha ehhez még hozzávesszük, hogy vannak nekünk még lassú, lírikus tételeink is és egyéb, semelyik kategóriába nem sorolható dalaink, akkor meg kell állapítanunk, hogy itt bizony ki kéne már választani egyet (kettőt, de még a három is okés lenne), amely mentén fel lehet építeni a következő albumot. Bár tudom, hogy kérésem csukott fülekre talál és a kutyát sem érdekli, úgyhogy inkább lapozzunk! ((viszont azt még dupla zárójelben hozzátenném, hogy ha egy nu-metal és/vagy rap-core bandaként fémjelzett csapat lemezén a két legjobb dal egy electro-disco himnusz, akkor megérné elgondolkodni az egész dolgon egy-két percig...))

Amit még meg kéne említeni, hogy az I'll Be There és a Let Go olyan kettős, amelyet a mai napig nem értek, hogy miért kellett a lemezről lehagyni? Akárcsak a Papa Roach idei opuszán, itt is simán jobbak a bónusz dalok egy-két, a lemezre felerőszakolt, ám mégis teljesen indokolatlan tételnél. Én például a Disease triolás próbálkozását és a Take Me Home Fall Out Boy-os koppintását (komolyan, most minden lemeznek kötelező egy ilyen epikusnak szánt, de már rég lerágott és ötlettelen o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-zással indítani valamelyik dalt???) simán kukáztam volna a fent említett bónuszok kedvéért. De mindezzel együtt el kell mondani, hogy a hatszoros zenei skizofréniában szenvedők az Év Albumát tisztelhetik a Day of the Dead-ben, míg a többiek keressék ki róla a kedvenceket, a többit meg suvasszák a szőnyeg alá.

Jam