Hetedik lemezéhez érkezett a banda, ami akár visszatérés is lehetne, de sajnos ezen már régen túl vannak az urak és Heafy-ék bizony nem a jó irányba haladnak. Ha a Vengeance Falls tetszett, akkor jó felé kapiskálsz...

Le kell szögeznem, hogy a stílusváltsokkal nincs bajom, ugyanis szemben az összes vaskalapos, 'húdenagyonmegmondomamagamét', kamukemény frankó arccal, nekem bejön az új BMTH, bejön az új 30 Seconds to Mars, az új Rise Against, de még az új Crossfaith is (bár az már csak hellyel-közzel). Viszont a Trivium 'elkurvulása', ami inkább rockosodást jelent, egyáltalán nem az én füleimnek való. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a thrash és core elemeket teljesen kizsigerelték a lemezről, a screameket véglegesen elhagyták és mindent alárendeltek a skandináv énektémáknak. Amiktől a falra tudok mászni!

Már a Vengeance Falls sem volt az év lemeze (heh, figyelitek milyen szofisztikált vagyok?), de ott még érezhető volt, hogy próbáltak egy kis erőt szuszakolni az egész koncepcióba. Itt viszont már arról van szó, hogy Matt, mint egy kölyökkutya, aki felfedezi a hangját, élvezi, hogy tud tisztán énekelni és úgy vigyáz a hangjára, nehogy megerőltesse, mintha aranytojást tojó tyúk lenne. Pedig az is! Viszont ezzel az attitüddel elveszik a bandából az a düh/tök/erő/keménység, amely jellemezte őket a kezdetektől fogva, egészen a 2011-es In Waves lemezig, amely azért már éreztette a változás szelét, de még a lovon volt és nem a túloldalon. Zeneileg persze megvannak a kötelező, triviumos dolgok, de ezek is már bőven puhítva és 'rádióbarátosítva' vannak amellett, hogy sok ember örülne, ha ennyire tudna muzsikálni, mint ez a négy úriember. Mat Madiro jól hozza egyébként a kötelezőt, nem tűnik fel, hogy kilógna a sorból, úgyhogy az újfiú haját azért megsimizhetjük kicsit!

Azzal van a baj, hogy kicsit sablonosak a nóták és a Dead And Gone-ig például semmi élvezetes nem történik (nem, ez nem egy Justin Timberlake-cover), aztán megint egy kis leülés, majd a harmadik single-ként kihozott Until the World Goes Cold hoz pár kellemesebb tételt, amelynek a csúcspontja egyértelműen a The Thing That's Killing Me, aztán megint egy kis csúszás lefelé és vége. Ennyi, ami megragad a korongból, aztán inkább tegyük vissza az új Blessthefall-t és mehet a buli hajnalig.

Jam