Hosszú szünet után hosszú életre szeretnénk számítani a kaliforniai bandától, akik ugyan örökké előzenekarok lesznek és special guest-ek, de legalább a zenéjük jó!

A három éves szünet után egy igazán életerős banda tért vissza ugyanabban a felállásban és sajnos vagy éppen szerencsére ugyanazzal a zenével, amit anno félbehagytak. Ugye kétélű a dolog minden nagy visszatérőnél, hiszen ha ugyanazt hozzák, amit azelőtt, akkor unalmasak és kiégtek, ha pedig változnak, akkor eladták a lelküket és csak a pénzért jöttek vissza zenélni. No, mármost erre a bandára mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy eladták volna magukat, ugyanis ha erről lenne szó, akkor Brandon Saller kiszállt volna a dobok mögül és Alex Varkatzas már a közelében sem lenne a bandának. Ezt két dolog miatt mondom: egyrészt azért, mert Brandon énekei adják el a lemezt, ezekkel a dallamokkal lettek híresek. Másrészt azért, mert Alex krákogásai annyira erőtlenek, hogy a néha-néha felhangzó, mélyebb és erősebb hörgések nem is tőle, hanem Brandontól származnak. Persze, királyul néz ki, hogy a dobok mögül mekkorát énekel ez az ember és kell egy mókamiki, aki eladja a showt elöl, de megmondom őszintén, nekem azok a részek, amikor Alex viszi az éneket, teljességgel elsuhannak a fülem mellett. Pláne olyankor, amikor az I Would Kill/Lie/Die (For You) elején szenved, mint egy vemhes gepárd kényszerabortusz közben.

Zeneileg természetesen nem kell nagy megfejtéseket várni, mint ahogy ez nem is volt elvárás sohasem, szóval ezt a banda legalább atombiztosan hozza. Természetesen a refrének lebutítása az élőben történő előadás miatt van, de hozzá kell tenni, hogy nincs ezzel semmi baj, hiszen a dallamok és az epikusság csalfa látszata simán feledtetik ezt a dolgot. Kiemelni maximum a gitárszekciót lehetne, ugyanis az ikerdallamok és a néha-néha felcsendülő szólók határozottan jóra sikeredtek. Travis és Dan kitettek magukért, ezért jár az elismerés. (Bár az A Bitter Broken Memory Bullet For My Valentine-idézése miatt meg csúnya dorgálás járna, mert ez már eléggé plágium-gyanús, de ezt csak így zárójelben). Szóval mit is mondhatnék még? Amit vártunk, azt megkaptuk, se többet, se kevesebbet. És mivel egy visszatérésnél mindig fontos, hogy merre billen a mérleg nyelve, itt a standard lécátugrás határozottan jó előjelnek számít a jövőre nézve. A magam részéről azt rónám fel negatívumnak, hogy talán ez a 13 dal sok egy kicsit, lehetett volna még szelektálni egyet-kettőt, hogy erősebb legyen a korong, de ez már csak szőrszálhasogatás. Egészében egy nagyon kellemes hallgatnivalót kaptunk, amit bármikor szívesen lepörgetek újra és újra.

Jam