Kerek 10 évet kellett várni a Téglás Zoli vezette cali-punk/hc legenda legújabb korongjára és a végeredmény tekintetében kijelenthető, hogy bőven megérte a ráfordított időt s energiát, hiszen talán a legjobb Ignite-lemezzel van dolgunk ever.

Lejthetnék egy propaganda beszédet amellett, hogy miért ez a legjobb kiadvány ebben a stílusban idén, pedig még csak március van... De nem fogok. Azt, hogy Zoli mennyire jól énekel, nem kell bemutatni, hiszen itt is, a Zoli Band-ben, a Pennywise-ban és még megannyi helyen bizonyította már. Emellett karitatív tevékenysége és markáns véleménye a világról sem titok senki előtt, aki egy kicsit is érdeklődik a banda iránt, éppen ezért a dalok mondanivalója és nagyjából az egész lemez tematikája ráhúzható erre a vonalra. Ami egyébként tökéletesen passzol is, hiszen ennek a műfajnak erről kell szólnia. Innentől már csak az volt a kérdés, hogy eléggé fogósak-e a zenei alapok és fenn tudják-e tartani az érdeklődést 45 percen és 13 dalon keresztül?

Aztán elkezdődik a Begin Again Queen-t idéző vokálpárbaja (amely egyébként eléggé skizo-képet fest Zoliról, de mivel éppen szerelmes vagyok a Jonny Craig vezette Slaves-be, ezért ez kellemesen üdítően hatott rám) és már el is felejtjük, hogy kérdéseket tettünk fel a közelmúltban a bandával kapcsolatban. A rockosabb vonal tudatos Zoli szerint, ugyanis ez jobban illeszkedik a szövegek alá, mint a lehengerlően gyors és hardcoreosabb alapok, de természetesen nem kell megijedni, mert dúros melódiáktól kezdve a keményebb alapokig, minden lesz itt, még egy akusztikus zárás is (ami az unplugged bulik után már szinte kötelező is volt). Egyértelmű, hogy Zoli viszi előre az egészet, de a hangszeres szekció tökéletesen dolgozik alá az összes dalban, és noha úgy érezhetnénk, hogy a végére kicsit fárad a korong és tán túl sok ez a 13 dal, akkor jön a Descend-Work-Falu hármas és visszahozza az egészet a maximális pörgési szintre. Természetesen a lemezen az angol verzió kapott helyet a Faluból, de mi, magyarok valószínűleg sokkal jobban fogunk örülni a bónuszként felpakolt változatnak, hiszen nekem is az egyik kedvenc, magyarságról szóló dalom ever. És mindamellett tud ilyen lenni, hogy a hungarista eszmék még csak pislogni sem pislognak benne. Egyszerűen zseniális!

Nehéz belekötni ebbe a mesterműbe, úgyhogy ha ilyen az évkezdés (a Bury Tomorrow-val egyetemben), fel kell tenni a kérdést, hogy hova tovább? Nagyon sok jó lemez ígérkezik 2016-ra, de vajon már meg is kaptuk a legjobbakat? Nálam Zoliék biztosan nyernek a melodic punk/hardcore kategóriában, de még sok hely kiadó...

Jam