Szögezzük le mindjárt az elején: énekes váltás után maradandót alkotni szinte lehetetlen (egy perc masszív tisztelgés az AC/DC és a Back in Black lemez előtt). Még ha orgánumra hasonlót is talál egy zenekar, a karakter, a melódiamenetek és az egyéni vonások akkor is űrt hagynak a rajongókban, mert nem a megszokottat kapják. Ebben a cipőben jár az Asking is.

Ugyanis Denis Stoff olyan szinten majmolta saját bandájával (akik Make Me Famous névre hallgattak) a korabeli Askinget, hogy minden nehézség nélkül hozza az akkori Danny Worsnop melódiákat, hajlításokat, hörgéseket, krákogásokat, szenvedéseket és majdnem mindent. Egyetlen dolog hiányzik mindössze, az pedig az a kis láthatatlan-hallhatatlan(-halhatatlan?) plusz, amitől maradandóbbak lesznek a dallammenetek az átlagosnál. Ez az, amiben Danny Worsnop verhetetlen volt. És most direkt nem térek ki semmilyen elkurvulásra (élen a We Are Harlot-tel, de akár a szólólemezét is említhetnénk), még a legutóbbi AA lemezt is későbbre tartogatom, szóval csak a tényeken alapulva és az első két Asking lemezt górcső alá véve is kijelenthető, hogy a The Black, ha nem is a legrosszabb lemeze a bandának, mindenképpen a legsótlanabb. És tudom mondani mindezt azzal a ténnyel együtt, hogy szinte minden súlyt Denis vállára helyeztek - hiszen valljuk be, sosem a hihetetlen hangszeres játék dominált - ő pedig a tőle telhető legtöbbet hozta ki a kapott feladatból.

Ez a 12 dal tökéletes lenyomata annak a rock-történelemben, hogy a banda még él és a 2011-es Reckless & Relentless lemezt sikerült folytatni az idegesítő technobetétek kiszanálásával és egy új frontemberrel. Viszont (és itt jön a buktató része - szvsz.), éppen ebben leledzik a laposodás rész is, hiszen az elektronika háttérbe szorításával egy letisztultabb, ám sokkal sótlanabb, unalmasabb, kísérletezést még hírből sem ismerő bandát kaptunk. Az, hogy ez most egy biztonsági játék volt-e és a következő korongon már mernek majd nagyobbat álmodni, az csakis a jövőben fog kiderülni (vagy csak szimplán elfogadjuk, hogy Danny felelt az elektronikáért és vele együtt ez is távozott…). És ha már itt tartunk, az az ominózus utolsó lemez (From Death To Destiny, 2013) akkora ugrás volt a bandának, köszönhetően Danny Worsnopnak, aki az összes dalt, kivétel nélkül slágerré varázsolta, hogy az után ez a dalcsokor mindenképpen egy hatalmas visszalépés. Persze ez csak egy szubjektív megítélés, hiszen a hardcore-oldschool rajongók valószínűleg a banda revelálódásának manifesztációját látják ezekben a dalokban, de nekem ez 2016-ban már kevés. Átlagos dalokkal nem lehet világot megváltani, még ha milliók rajonganak érted, akkor sem. Persze, fenn lehet tartani a status quo-t, de az, hogy a tizenegyedik (11 - jól látjátok) dalig kell várni, hogy lendületet vigyenek a dalokba és ne csak a brékdán meg a depizés menjen, az talán luxus.

Most kicsit úgy tűnhet, mintha mindenképpen fogást keresnék a bandán, pedig higgyétek el, nem ez volt a célom (nemez volt acélom... - fújj, menj aludni!). Egyszerűen csak arra akartam rávilágítani, hogy a gyökerek felé történő visszakacsintás nem minden esetben szükséges és okos lépés, főleg egy olyan banda tekintetében, akik meghatározó alakjai a világ metalcore életének. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy korrektül összerakták a dalokat, egy-egy melódia akár két percig is bennragadhat a fülünkben (az I Won’t Give In kórusa talán ötig is!) és szólni is bivalyul - bár kicsit műanyagul - szól a cucc, de sajnos én nem erre vártam. Talán majd a következő. Vagy talán Danny még visszatér... Bárcsak!

Jam