Megmondom őszintén, élőben találkoztam először a srácok zenéjével még 2014-ben, amikor is a Bury Tomorrow oldalán ostromolták a színpadot az A38-on és hát finoman szólva sem ők voltak a favoritjaim aznap estére. Így abban a felhevült, adrenalintól elvakított állapotomban tévesen sütöttem rájuk a "b-kategóriás The Used" címkét. Utólagosan elnézést kérek!

Ugyanis az ausztrál banda a harmadik lemezükkel elérte azt, amelyet nagyon kevés előadó képes nálam: az első benyomás fanyar ízét maradéktalanul és visszavonhatatlanul kimosták a számból és mindenféle hasonlítgató címkét levakartak magukról. Ez a tizenkét dal bebizonyította, hogy Trenton Woodley és kis csapata a fejlődés útján van mind zenei megoldások, mind szövegek, mind hangzás tekintetében. Ez pedig nem kis teljesítmény annak fényében, hogy általában a harmadik album a vízválasztó egy zenekar életében. Jelen kritikánk alanyáról így elmondható, hogy ha annyira nem is választotta szét a vizet, mint az a Mózes nevű korabeli mutatványos, az biztos, hogy megpróbálta.

A dalokban erő van - amelyet a nagyszerű és érthető mastering tesz még ütősebbé -, Woodley hangja és melódiái ragadósak és a találó és érzelmektől túlfűtött szövegekkel nagyon hatásosak is. Ki kell még emelni az elektronikus betéteket, amelyek ritkán kérnek maguknak reflektorfényt, viszont a háttérből nagyon is támogatják a hangszeres zenészeket és kivétel nélkül minden dalban pluszt tudnak adni az összhatáshoz - ezzel is dúsítva az amúgy sem gyenge megszólalást. Viszont ahol előre furakodnak, mint például a Division Symbols-ban, ott egyből megmozdul valami és az ember érzi, hogy a lemez egyik csúcspontjával van dolga - a predesztináció pedig igazolást is nyer a tétel elhangozta után, hiszen valóban az egyik legjobban eltalált nóta az egy tucatból.

Ha pedig már ezt említem, hogy 12 egy tucat, akkor erről az oldalról is kénytelenek vagyunk megvizslatni a leányzó fekvését, hiszen eléggé egy ösvény mentén lettek felépítve a tételek. Alapjában nincs ezzel baj, hiszen egyiket sem lehet stílusidegennek mondani, nem lóg ki semmi a sorból, megvan a globális kohézió és működik az egész úgy, ahogy kell. De sajnos ez mind csak eufemizmus arra a negatív tényre, miszerint elég sok hasonlóságot mutatnak a dalok egymáshoz és a korábbi lemezeken fellelhető tételek némelyikéhez is. Még egyszer hangsúlyozom, nincs ezzel baj, hiszen önálló entitásként ez a lemez 12 slágert tartalmaz, csak mégis van egy kis utóíz, amelyre nem voltunk felkészülve. Persze, mondhatnánk, hogy ezt az egész emo dolgot már a kétezres évek derekán maguk mögött kellett volna hagyni végleg, de én inkább dicséretesnek tartom, hogy 2016-ban ki mer állni a banda egy ilyen koronggal, úgyhogy megbecsülésem jeleként rájuk is sütöm inkább a post-hardcore címkét. De mivel a srácok amúgy is utálják a címkéket, remélem a következő lemezzel ezt is levetkőzik valami még jobb és még egyedibb megoldással.

Jam