Öt év, egy alaptag lecserélése, teljesítési kényszer, a rajongók szkeptikus nyomása és kötelező, hangzatos ígéretek. Mindezekkel az előjelekkel nehéz jó lemezt csinálni, hát még ha te vagy a világ legismertebb punkcsapata. Nézzük, Mark, Travis és az újonc Matt Skiba mire mentek a kezükben lévő hatalommal?

Egy olyan tagot lecserélni egy trióban, akinek zenei és énekdallamai rajongók millióinak hallójáratába égtek bele kimoshatatlanul, szinte egyenlő az öngyilkossággal. De mivel Tom önként s dalolva hagyta ott a bandát, hogy az ufóival foglalkozhasson, a megmaradt tagok kénytelenek voltak megoldani a helyzetet. Ennek a kulcsát Matt személyében látták, akinek orgánuma sokkal jobban hasonlít Markéra, mint az egészséges lenne, a dallamai - mint utólag kiderült - sokkal kevésbé fogósak és ragadósak, színpadi jelenléte pedig sokkal halványabb, mint Tomé volt. Egyetlen dolog, amelyet hitelesen tudott hozni eddig, az pedig az élő ének- és gitárteljesítmény, ugyanis ebben hitelesen leutánozta a bakikat és a hamisságot (lessétek meg az iHeartRadio-nál adott lemezmegjelenő koncertet, de én szóltam…)

Szóval az új lemez. Tizenhat dalt kapunk a pénzünkért, amely legalább terjedelemre sok, bár a srácok elmondása szerint több, mint harmincat megírtak a stúdióban. Meglátásom szerint jobban is lehetett volna szelektálni, ugyanis amellett, hogy minden dal hallgathatóra sikeredett, mégsem lett az a klasszikus elejétől a végéig slágerparty, amelyet vártunk volna. Zeneileg természetesen nem kell nagy dolgokra számítanunk, ámbár az feltűnhet, hogy a sodró lendület már csak a Travis uralta dalokban jelenik meg, a többin már érződik az idő múlása és az öregesebb tempók. Persze, nem is vártam egy újabb Enema of the State-et, de azért a stadionrockkal várjunk még pár évet. Ettől függetlenül a két ének kellemes együttműködésre képes, a tercek, kvintek, oktávok szépen elvannak egymással, nagyon nagy kár, hogy ebből élőben csak hatalmas katyvasz lesz. Kellemes meglepetésként hatott viszont a Cynical kezdése, a Brohemian Rhapsody zárása, vagy éppen a Built this Pool, ugyanis ezek bizonyítják, hogy a bohém fiatalság és lázadás utolsó szikrái pislákolnak még. Legközelebb ebből, tempóból és ragadós témákból kérnék sokkal többet, az elektronikából ennyi pont elég volt - azt Tom magával vitte vadászni - és akkor majd elmondhatjuk, hogy a Blink túlélt és visszatért. Addig meg a nosztalgiafaktor és a “szarokavilágra” hangulat eladja ezt a korongot. Csak már a szörfdeszkám hiányzik nagyon…

Jam