Nehéz nekikezdenem ennek a bemutatónak, hiszen személyesen is ismerem a srácokat és ilyenkor mindig ódzkodom bármit is mondani a munkásságukról. De ha már így alakult, vegyük górcső alá a debütöt, hiszen nincs ezzel túl nagy probléma!

Kilenc dalt és egy átvezetőt tartalmaz az ’Eternity és meg kell, hogy mondjam, kevésnek éreztem elsőre, de aztán rájöttem, hogy 2017-ben egy súlyos műfajban induló lemeznek bőven elég ez a 35 perc. (Hallod, Born of Osiris? 35!!) Bármennyire is próbáltam jóra hallgatni az első két tételt, egyszerűen nem sikerült, pedig mondhatni a Motivator slágeressége tagadhatatlan, valószínűleg bennem van a hiba, hiszen klip is készült rá, de én először csak a Vermin döngölésére kaptam fel a fejem. És itt egy sarkalatos pontjához értünk a dolognak, hiszen egyértelműen a döngölés viszi a hátán a lemezt annak ellenére, hogy a hörgős részeknél nincsenek olyan megjegyezhető ‘slágeres’ részek, mint mondjuk egy Veil of Maya-nál vagy egy Memphis May Fire-nél, hogy a Bury Tomorrow-t már ne is említsem. És pont ez igaz egyébként a tiszta énekekre is: jók, dúdolhatók, de egyáltalán nem fülbemászóak, főleg nem hetekig ott ragadósak. Pedig ebben a műfajban sajnos mással már nem igazán lehet emlékezeteset alkotni, mint a jól és rétegzetten összepakolt énektémákkal. Ezért a részért nagy kár.

Ettől függetlenül egy szóval sem mondhatom, hogy rosszak lennének a dalok, hiszen szépen, szorgosan összeszedegették a paneleket a srácok, zakatolnak a gitárok és a dob, de nincsenek igazán váratlan és kreatív megoldások, csak jól felhasznált sablonok. A hangzás természetesen csúcs, mondhatni az egyik legjobb, amit itthon össze lehet hozni, tehát az igényesség plecsnije minden további nélkül rácsapható. Én egy kicsivel több elektronikát simán elbírtam volna, plusz jót fog tenni a srácoknak, ha a biztonsági zónát elhagyva kísérletezgetnek egy kicsit. Illetve még azt is megemlíteném, hogy nem minden esetben kéne az angolt erőltetni - már csak az akcentus miatt sem -, ugyanis a Spirális hanyatlás olyan szinten veri kenterbe az egész lemezt minden tekintetben, hogy öröm hallgatni! Jó, azért egy kis prozódia-érzékenység hiányzik itt-ott, hiszen a magyar nyelvet nem lehet kedvünkre ide-oda hajlítgatni, de egy kicsivel több ráfordított idő ezt simán kiküszöbölheti.

Összességében egy korrekt, indulónak teljesen vállalható lemezt pakolt össze a budapesti banda (közel 10 év alatt!! – a kitartásért már megy is a pacsi), amely még küzd az egyéniség hiányával és az útkeresés buktatóival, de ha továbbra is kitartóan ütik a srácok ezt a dolgot, akkor van még ebben bőven. Én a magam részéről már elmennék végre egy koncertre, hogy élőben újra megcsodáljam Dáci könyörtelen kalapálását, meg talán az ének is javult kicsit tavalyelőtt óta. Ámen!

Jam