Három évet kellett újfent várnunk, hogy a torontói srácok visszatérjenek és végre levetkőzzék Adam hiányát, kipróbálva néhány olyan megoldást, amelyet eddig egész élesen kerültek. Persze nem minden esetben jó a kísérletező felfogás, de ha végre az énekes is beleviszi az egyéniségét a zenébe, azért az nem árthat. Matt pedig belevitte az övét ebbe a lemezbe bőséggel.

De ettől még ez már nem ugyanaz a banda. Ezt mindjárt itt az elején le kell szögeznem, hiszen innentől tudunk úgy beszélni erről a lemezről, hogy ez a banda második albuma, nem pedig a hatodik. Ugyanis ha úgy veséznénk ezt a korongot, mint egy klasszikus TDG lemezt, akkor csak siránkoznék itt sorokon keresztül, hogy „atyaúristen de hiányzik Adam hangja, bármit megadnék, ha visszatérne; ez már egy teljesen más banda, oszlottak volna inkább fel…” és hasonlók. Viszont! Szemléljük meg inkább a fejlődést, amelyet az elmúlt években magukra erőszakoltak a srácok. Mondjuk, egészen a hatodik dalig kell várni erre a komfortzónából való kilépésre és ingoványosabb talajra való merészkedésre, de megéri kivárni, hiszen a Me Against You egy baromi jó kis bólogatós, elektronikával fűszerezett, Nincs Inch Nails-hangulatot árasztó tétel, amelyet hallgatsz és várod, hogy beinduljon, de tudod, hogy nem fog és még sincs utána hiányérzeted. Utána a Love Me Or Leave Me balladája szintén alig tartalmaz élő hangszert és iszonyatosan jól áll neki ez a melankolikus, egyhangú borongás. Mikor először hallgattam a lemezt, pont ennél a két dalnál vontam meg a vállam, hogy „oké, de hol a tök?” Aztán miután egy párszor átrágtam magam a lemezen, megjött a pálfordulás, ugyanis a klasszikus TDG-daloknál nem igazán tudok elvonatkoztatni a régebbi daloktól – ezzel együtt Adamtől -, viszont az olyan megoldásoknál, amik régen nem voltak, ez sokkal egyszerűbb és ilyenkor ki is domborodik, hogy Matt azért nem egy tehetségtelen gyerkőc… csak lehetetlen feladat elé volt állítva a kezdetektől fogva.

Brad, Barry és Neil munkája egyébként stabil standard, hozzák a bólogatós alapokat, ahol kell, ott megdörren a gitár, ahol kell, ott a háttérbe vonul szinte mindenki, ahol meg az kell, ott jön egy riff, ami egészen kellemes szájízt hagy a hallgatóban. Viszont amikor meg jön a Chasing The First Time, ott eszünkbe jut a Chalk Outline és kicsit sírni támad kedvünk – igen, ha eddig nem derült volna ki, akkor oldschool fan vagyok. Aztán érkezik a The New Real és akkor meg eszünkbe jut a One Too Many és akkor felmerül a kérdés, hogy nem kellett volna egy kicsit többet agyalni a dalokon? Mert azért ezek eléggé feltűnők, kedves urak! Aztán szerencsére a végére még megkapjuk szerintem az új éra egyik legjobb (ha nem a legjobb) dalát, a The Abyss képében, amiben Matt végre kiengedi a hangját, és megkapjuk azt az ordítást, amit nem is tudom mikor kaptunk már meg TDG lemezen utoljára… Talán az It’s All Overben? Talán…

Szóval az van, hogy jó ez a lemez önmagában, de körülbelül bármelyik korábbival szemben alulmaradna és ez bizony egy fájó pont az életemben. A Human talán egy kicsivel erősebb és direktebb is volt, legalábbis több dal ragadta meg elsőre a figyelmemet. Itt is kapunk egy Infra-Red-et, ott a The Mountain vagy a már fentebb említett tételek, de például egy Painkiller, I Am Machine, Landmine hármas kapásból odaverik őket. A korábbi albumokról pedig hallgassunk bölcsen és meg se említsük a gigaslágereket és személyes kedvenceket. Én a magam részéről még adok majd pár hallgatást a korongnak, hátha sikerül jobbra hallgatnom, mint ahol most van. Mert mint említettem, ez a lemez nem rossz, sőt.., csak alapból esélytelenként indult. (Hát még az új Breaking Benjaminnal szemben…Na majd azt figyeljétek!)

Jam