Baromi nehéz nekiállni beszélni erről a lemezről, hiszen imádtam ezt a bandát egészen a 2013-as Save Rock And Rollig. Mármint még azt is imádtam, ami azért elég kevés oldschool fanról mondható el. Aztán az American Psycho-val elindult egy olyan folyamat, amelyet meg kellene állítani. Sürgősen!

Van most ez a trend, hogy poposodni kell. Oké, meg lehet ezt csinálni, mint említettem a Save R’n’R-t imádtam. Aztán van az, hogy sok elektronikát és kevés élő hangszert kell használni. Oké, ezzel sincsen baj, hiszen már mondtam, a Save R’n’R-t imádtam. Van még emellett egy olyan trend is, hogy a szövegeket egy kicsit le kell butítani, a szarkazmust és az iróniát kicsit visszavenni és nonstop szerelmes-bánatos dalokat írni. Na, ez már baromira nem oké, kedves Fall Out Boy, hiszen a szövegeitek zseniálisak. Voltak. Most is akad pár jó sor, sőt, az „I’ll stop wearing black when they make a darker color” nekem baromira tetszett, vagy a Church kórusa, de amikor annyiból kihozunk egy refrént, hogy „If I can live through this (x3), I can do anything” (x2)… Ez nem refrén, ez egy közhelyes vicc! Mondjuk, azt hozzá kell tenni, hogy legalább így a zenei egyszerűség mellett nem lett túl magasra tornászva a költői képek száma, nehogy az örökké tizenhat éves rajongók ne tudják megfejteni az üzeneteket. De azt azért mindenképpen be kell látni, hogy itt már nincsenek túl nagy megfejtések. Sajnos.

A másik sarkalatos pont pedig egyértelműen a zene (mi más lenne egy zenei albumon…?), amely olyan, hogy semmilyen. Sehol nincs a kreativitás, a lendület, a lefoghatatlanul utánozhatatlan akkordbontások, az üthető ritmusképletek, a fütyülhető dallamok… Semmi nem maradt a régi FOB-ból, ugyanis úgy ki lettek herélve a kiadó és a marketing-szakemberek által, hogy még ürühúsnak is kevesek lennének, hiába hízik vissza megint Patrick. Apropó Patrick, ezt az egyet még mindig nem lehet elvitatni, hogy Patrick hangja zseniális. De! Természetesen ebbe is bele tudok kötni, hiszen egy csomószor volt olyan érzésem az album hallgatása közben, hogy csak erőlködik és meg kell erőszakolnia önmagát azért, hogy kijöjjenek azok a hangok és a helyükön legyenek a vokálok. Természetesen nincs azzal baj, ha valaki feszegeti a saját határait, de ez ne menjen már az élvezhetőség rovására, kérem alássan! (és itt most olyan klasszikusokra gondoljunk, mint a Hum Hallelujah, a The Take Over, Te Break’s Over vagy éppen a My Songs Know…) Nem véletlen, hogy azok a dalok működnek legjobban, ahol nem az izzadtságszagú próbálkozás megy, hanem egy kis ösztönösség is felfedezhető bennük (Wilson, Heaven’s Gate, Bishops Knife Trick). Igazából nem is húzom tovább a dolgot, ez a lemez bár meg se jelent volna. Ha mást nem, legalább a srácok renoméjának egy részét és a fiatalságom egy boldog darabkáját megőrizhettem volna. De olyan dalokkal, mint a Hold Me Tight Or Don’t vagy a Burna Boy vendégszereplésével küszködő Sunshine Riptide, nem is tudom mire számított a banda... Sőt, ezek után már én sem tudom, mire számítsak a jövőben. Talán a legjobb lenne számomra, ha a feloszlanának…

Jam