Ötödik albumához érkezett ez a multitalentum, aki bármihez is nyúl, bármit csinál is, az valahogy vicces, kedves, aranyos, hangulatos, érzelmekkel teli és baromi jó lesz. Öt évet váratott minket a monstre The 20/20 Experience duplaalbum után, de végighallgatva a Man Of The Woods-ot egyértelmű, hogy nem felejtette el a rajongókat és azt sem, hogy hogyan kell kedveskedni nekik. Nekünk.

Tudom, tudom… Ez az oldal nem kifejezetten erről a stílusról szól, de ahogy éppen a minap emlegettem egy kedves ismerősömnek: „ami jó, az jó, és azt el is kell ismerni”. Nyilván nem tőlem várja Justin a hatalmas hátbaveregetéseket vagy buksisimiket, viszont ha már egy pár embert sikerül arra rávenni, hogy adjanak egy esélyt ennek az albumnak, hiába tartják esetleg melegnek, nyávogó ficsúrnak vagy tehetségtelen szépfiúnak, akkor eléri a célját a cikk. Merthogy kérem alássan, itt arról van szó, hogy ez az ember írja és producereli a saját zenéjét, nem pedig kiadja másoknak, hogy „na srácok, ilyen legyen, hétfőn jövök érte”. Én pedig becsülöm az olyan előadókat, akik munkát feccölnek a kiadványaikba, és Mr. Timberlake maximálisan ezek közé az emberek közé tartozik. Ha időt szántok arra, hogy betegyétek a lemezt – nem is feltétlenül kell rá odafigyelni kapásból, mehet akár háttérzajként is -, akkor azt fogjátok észrevenni, hogy úgy a harmadik-negyedik dal körül felhívja magára a figyelmet a korong és nem is enged el, egészen a végéig. Ennek pedig egész egyszerűen az az oka, hogy iszonyatosan sok stílust sikerült összekeverni ebben a 16 dalban, amelyek mindegyike megéri a játékidejét, de nem feltétlenül fog elsőre beütni. És azt sem garantálom, hogy elsőre végigmegy a lemez, hiszen a maga 66 perces idejével egészen hosszúnak mondható. De persze, akik a The 20/20 Experience-eken nőttek fel, azok tudják, hogy ezek a dalok tulajdonképpen egészen rövidek…

No de, nem eltérve a tárgytól: adott nekünk egy egészen kellemes énekhang, amit igen sokféle módon tud használni a tulajdonosa. Nyilván ezen nem kell leállnunk rugózni, hiszen Justin már az ’N Sync-ben is bizonyított, a saját szólólemezein meg aztán végképp megbizonyosodhattunk róla, hogy tud énekelni, dalolászni, fejhangon trillázni, rapelni, az r’n’b sincs tőle távol… És még sorolhatnám. A varázslat ennél a korongnál inkább a zenei alapokban keresendők, amik sokkal tágabb határok között mozognak, mint az eddigiek. Van itt majdhogynem country-ba forduló, pattogós tétel, teljesen elektronikus, modern köntösbe öltöztetett EDM, karácsonyi lassúzás, vagy éppen a George Michael-i és Robbie Williams-i időket idéző, pure ’90s pop. Egy dal erejéig beugrik Chris Stapleton (ha nem ismeritek, oda se neki, ő egy amerikai southern rock/country énekes-gitáros), egy másikban pedig Alicia Keys segíti ki főhősünket pár kiváló dallammal. Igazság szerint csak az választja el a tökéletességtől ezt az albumot, hogy nem mindegyik dal lett olyan bivalyerős, mint az egyből ragadós húzótételek, és a sokadik hallgatásnál az ember hajlamos áttekerni a kevésbé favorizált darabokat. Ez pedig igencsak levon az album szavatosságából, amit eléggé bánok, mert tudom, hogy az úriember képes olyan dalokat összehozni, mint a Sauce, a Wave, vagy éppen a címadó. Hogy az olyan klasszikusokat, mint a Mirrors, a Tunnel Vision, a Cry Me A River vagy a Dead And Gone már ne is említsük. A másik hiba, hogy iszonyatosan hosszú ez a lemez egy popalbumhoz képest és ez nagyon sok ember gyomrát meg fogja feküdni. Mindenesetre én biztatok mindenkit teljes mellszélességgel, hogy adjon neki egy esélyt, mert megérdemli. Aztán mindenki válogassa ki a kedvenc tételeit, amik még talán évek múlva is felférnek a kedvencek közé. Ha meg nem, akkor is tettünk egy próbát…

Jam