Ötödik nagylemezét gurította ki a napokban a brit metalcore egyik éllovasa, én pedig, mint élvonalbeli rajongó, rá is vetettem magam, mint hülye gyerek a mikuláscsomagra. Na, mármost arra jutottam, hogy a hasonlat ennél helytállóbb nem is lehetne, hiszen jóval előbb jött a karácsony! Ez a lemez zseniális, a srácok még mindig nem tudnak hibázni.

A The Union Of Crown óta szajkózom, hogy mennyire jól össze van rakva ez a banda és úgy gondolom, hogy addig kell ezt ismételgetnem, ameddig mindenki meg nem hallja. Nyilván rétegzenéről beszélünk, nem szeretheti mindenki, ahogy Dany ’mormog’ a mikrofonba (ez egy barátom szakszava a scream-re és nagyon bejövős), viszont azt bárkinek el kellene ismerni, hogy zeneileg, Jason angyalian ösztönös hangjával megspékelve, itt bizony olyan szintű munka van, amit nagyon kevés banda mondhat magáénak. A Bury az egyik olyan banda, akik soha nem elégszenek meg azzal, ami van, nincs alibizés és önismétlés lemezről lemezre, hanem van egy léc, amit folyton feljebb és feljebb pakolnak és sikeresen meg is ugorják a felállított mércét. Talán az Earthbound volt egy kicsit nehezebb falat a rajongók számára, hiszen minden addiginál mélyebb, rövidebb és durvább volt, de talán pont az a korong kellett ahhoz, hogy most a Black Flame kicsit slágeresebb mivolta újra lángra gyújtsa minden rajongó szívét. Félreértés ne essék, az előző lemezen is zseniálisakat énekelt Jason, de talán most egy kicsit több teret kapott, ráadásul a kreativitását is jobban hagyták kibontakozni. Elég csak a My Revenge végére pörgetned, és a háttérben úszó vokálról máris rájössz, hogy mire gondolok, hiszen eddig ilyen még nem volt a zenekar karrierjében. Mint ahogy arra sem nagyon emlékszem, hogy soronként válaszolgatva egymásnak váltakozott volna a scream és a tiszta ének. Most ezt is megkaptuk az Adrenaline-ban vagy a nyitó No Less Violent-ben.

Plusz bejöttek a hangulatkeltő, összekötő jelleggel használt effektek, amik szintén újdonságnak számítanak: egy kis szinti itt, egy kis zongora ott, tamozások és úszó vokálok amott, de maguk a dalok még mindig csak a központi hangszerekre és a darálásra támaszkodnak. Érdekességként és atmoszférateremtő elemként is jól működnek ezek az intermezzok, én szeretném, ha megtartanák a srácok ezt a továbbiakban is. Nem mintha az epikusságot nagyon feljebb kéne tornászni, hiszen Jason bármelyik kórusára teli torokból kezdek majd üvölteni a koncerteken (Te is, nyugi!), sőt, Dany is elérte valószínűleg a screamelésnek azt a szintjét, ahonnan már nincs feljebb (esetünkben ugye lejjebb), de mégis újdonságként tud hatni, hogy mennyire képes acsarkodni a srác. Már kettejük zsenialitása elég lenne ahhoz, hogy egy kiváló albumot hallgassunk, de szerencsére a zenei alapot szolgáltató Davyd-Adam páros is hozza a kötelezőt – sőt, ritmusképletekben egészen jó dolgokat hoznak össze, gondoljunk csak az Overcast breakjére. Kristan Dawson pedig olyan szólókat és dallamokat kanyarít a fülünkbe, hogy megemelem a kalapom szinte minden dalnál: a szólói ujjtörő mutatványok, mégis dallamosak, és nem öncélú farokméregetések, hanem valóban emelnek a dalok összképein és van mit tanulni a sráctól. Mint ahogy van mit tanulni az egész zenekartól, hogy hogyan is kell hozzáállni a zenéléshez és a dalok elkészítéséhez.

Igazság szerint elemezgethetnénk még itt oldalakon keresztül, de amikor egy More Than Mortal vagy Black Flame szól, egy Knife Of Gold vagy Stormbringer bedarál, esetleg egy My Revenge vagy egy The Age kiszakíttatja veled a hangszálaidat, akkor nincs igazán mit mondani. Nem mondom azt, hogy a srácok legjobb lemeze lett (egyrészt mert számomra mind az, másrészt mert a The Union Of Crown volt az első szerelem), de ha minden metalcore banda egy ilyen koronggal hozakodna elő innentől kezdve, akkor nem egy haldokló, kiégett műfajról beszélnénk. A Bury Tomorrow és a hasonlóan színvonalas bandák (mint például a honfitárs Architects vagy az amerikai August Burns Red) tartják életben számunkra a kedvenc zenénket, úgyhogy a magam részéről csak annyit: köszi srácok!

Jam