Valószínűleg az ország egyik legvártabb kiadványává nőtte magát az elmúlt féléveben a budapesti srácok negyedik albuma, hiszen Örsék az Eurovízióval mainstream-i magasságokba jutottak, és azóta nincs megállás. Ez pedig amellett, hogy a rivaldát rájuk irányította, olyan súlyt dobott a vállukra, amelyet – talán időhiányban, talán más – nem biztos, hogy sikerült maradéktalanul elcipelni a célig.

Baromi nehéz helyzetben vagyok most, hiszen az Égésföld óta imádom a bandát (tehát nem vagyok egy divatgrupi) és azóta hangoztatom, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének a magyar undergroundban, mint amit eddig kaptak. Aztán most megkapták a nekik kijáró figyelmet és érdeklődést, mégis az érzem, hogy ez az album bizony egy hajszálnyival gyengébb lett, mint az előző kettő. Félreértés ne essék, a Fekete részem könnyen ott lehet az idei top háromban, magyar viszonylatban, viszont olyan elsöprő sikert most nem tudott nálam elérni a banda, mint kettő vagy négy évvel ezelőtt. Az első négy dal viszont valószínűleg a legjobb kezdés, amivel ma magyar metallemezen találkozhatunk, ugyanis egy olyan sötét, kilátástalan, elveszett, üres, depresszív hangulatot fest elénk, hogy Architects legyen a talpán, aki tartani tudja a lépést a pokolba vezető úton. Ezek közül is kiemelkedik a Lakatlan ember, ami nálam az Égésföld és a Temetetlen halott szerelemgyereke, és ezzel vitathatatlanul az album csúcspontja is. (Mindemellett hozzátenném, hogy a „várj egy percet” sor után annyira, de ANNYIRA vártam egy kiegyenesedett, epikus lezárást… de sajnos csak még egy refrént kaptam. Ez kicsit fáj, de még mindig az album legjobbja). A másik tetőpont egyértelműen a Fuss!, melynek ugyan a refrénje csak öncélú hőzöngésnek hat, de az egész dalt figyelembe véve, Nietzsche-stől, mondanivalóstul, még mindig az album egyik legerősebb pillére. Mint ahogy a Menedék Gorkij-jal és a ska-s verzékkel.

Viszont nem mehetünk el amellett, hogy van itt egy Éjjeli tánc, amit a mai napig nem tudok hova tenni (a grunge-os szólókkal együtt), plusz egy Vigyázz rám, ami ugyan gyönyörű, de még mindig nem szeretem az AWS-búsongókat. Az arcbamászós, éjfekete, agyletépő dolgokat szeretem Örséktől, és sajnos ez a pár dal megtöri az elejétől építkező hangulatot, és noha nem kalsszikus konceptlemezről beszélünk, a maradék 7-8 dal simán felfér egy gondolatfüzérre, csak ezek a kakukktojások lógnak ki egy kicsit. Engem ez zavart, de nyilván ez szubjektív. Ami viszont teljes objektivitással kijelenthető, hogy a srácoknak olyan megszólalása van, ami két másodperc alatt beazonosíthatóvá teszi őket, annak ellenére, hogy telítődik a modern metal műfaja a feltörekvő ifjoncokkal, ráadásul hirtelen mindenki magyarul is kezdett énekelni... Apropó hangzás, Bence kihozta a maximumot a lemezből, úgy szólalnak meg a hangszerek, ahogy azt 2018-ban el lehet várni. Nekem a gumis dobhangzással egyáltalán nincs bajom (legalább minden ütés teljesen érthető és szépen eloszlik a térben), a gitárok karcolnak, a drop giszek meg miegyebek belebetonoznak minket a székbe, úgyhogy erre egy rossz szavam sincs. Talán az elektronika arányával néhol lehetett volna még molyolni, például az X/0 verzéjében kifejezetten zavaró a magas kruttyogás, máshol meg nagyon kell fülelni, hogy kihallja az ember, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.

És akkor ejtenünk kell néhány szót a főhősről is, mert nyilván Örs nélkül csak egy lenne a banda a sok közül, viszont a szöszke, mezítlábas hippi hangjával és szövegeivel messze kiemelkednek. A versek kivétel nélkül jók, viszont nekem néhol a refrének túl lettek egyszerűsítve és ezáltal pont azokon nincs akkora súly. De nyilván itt egy dal egy egész szövegből áll, tehát felesleges külön-külön nézni őket, csak kicsit fura, hogy a verse részben sokkal több a mondanivaló és a refrén ettől kicsit néha üres, noha azt halljuk sokal többször. Viszont ha már refrén, akkor azt viszont nem mondhatjuk, hogy ne lennének bivalyerős kórusok a lemezen, hiszen Örs hangja egyszerűen zseniális (na, csak megvan, mire lehet ráaggatni ezt a jelzőt). Ez a rekedtes, direkt, nyers erővel rendelkező orgánum sok rockénekesnek lehet példaértékű, s bár az üvöltéseket néha csak kirakatnak látom, mégis elsöprő erejük van, és baromi szívesen hallgatom őket. Nincs mese, valószínűleg generációnk egyik legjobb frontemberével van dolgunk, úgyhogy részemről maximális a főhajtás.

Szóval bárhogy nézzük is, csak eljutottunk odáig, hogy még mindig Magyarország egyik legjobb bandájáról beszélünk, akik zenében, szövegekben, énekben, hangzásban és ami a legfontosabb, koncerten is kiemelkedőt tudnak nyújtani. Nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy valaki vinni tudja tovább a modern metal zászlaját és kikövezze a változás egy apró ösvényét. Nem, sajnos nem lesz ebből trend, nem fogják játszani a rádiók meg a tévék, viszont talán kicsit nagyobb visszhangot kap az underground sajtótól, többen mennek a koncertekre, nagyobb színpadokon játszanak a fesztiválokon és ez már elég. Jelen pillanatban legalábbis biztosan. A magam részéről nem bánnám, ha a következő lemezt csak három év múlva kapnánk meg, hadd érjenek meg a dalok és a gondolatok kellőképpen, addig meg itt van nekünk az elmúlt 8-10 év termése, azzal elleszünk bőven.

Jam