Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot!

Főleg azért kampányolok emellett már lassan egy évtizede, mert hiába az Enemy Of The World hozta meg a srácoknak a robbanásszerű ugrást az ismertség tengerében, nekem a 2011-es In Some Shape, Way or Form volt és lesz is az all time favoritom. De ez is csak nüansznyi, szubjektív mérlegelési hangyaf@$zokon múlik, hiszen a Massachusetts-i banda konkrétan a megalakulása óta hozza a jobbnál jobb hallgatnivalókat, és ezt a jó szokásukat megtartották a hetedik nagylemezre, a Brain Pain-re is. Mondom ezt annak ellenére, hogy a 42 perces játékidő a zene töménysége miatt talán egy kicsit hosszúnak tűnhet, plusz egy-két dal átcsúszhat a filler kategóriába, de ezek mit sem vonnak le azokból az érdemekből, amit Alan Day-ék képviselnek. Bármilyen elvetemült ritmusképletre és akármilyen vad döngöldére képesek szívhez szóló, dúdolható dallamokat kanyarítani akár gitárból, akár torokból; átrúgnak pároslábbal az ajtón, ha kell; de van olyan, hogy szépen simogatják a hajad, miközben altatót suttognak a füledbe. Máskor meg simán csak eléd állnak maximum 40 centiméterre (akkor még nem volt korona, na…) és úgy üvöltenek rád, hogy leég a hajad. Jah, ezek a srácok így a hajkorona (bocs…) körül sertepertélnek folyton, hiába na, az egész lemez a fejbéli problémákkal foglalkozik!

A zenekar négy tagjából három már a megalakulás óta stabilan jelen van, de a negyedikként, 2004-ben csatlakozott basszusszekció, Joe Weiss is már több, mint másfél évtizede a kvartett tagja. És hogy ezt miért fontos megjegyezni? Azért, kérem alássan, mert ezekhez a tagolt, sokszor még poliritmikával is gazdagon fűszerezett dalokhoz olyan összeszokottság kell, ami nem terem egy fizetett bérzenészekkel teli nagyzenekari show-nál. Ezt tényleg csak úgy lehet elérni, ha évekig, évtizedekig koptatjátok egymás agyát a próbateremben és együtt haladtok az alapoktól egyre felfelé. Ennek köszönhető például, hogy az It’s Cool nagytriolás végénél úgy kapkodtam a fejem, mint asztalitenisz nézők az első sorban, de éppen a címadó nyolcados-triolás egyvelegét is egészen nagy móka volt megfejteni. De mindez csak a jéghegy csúcsa, hiszen az hangszerek mindenhol úgy harapnak, mintha nem is egy félig pop-punk bandát hallgatnánk, hanem egy jóval erősebb műfajt. Nem hiába, Will Putney kihozta a hangzásból a maximumot, simán oda merem tenni bármi mellé ezt a korongot, ami eddig kijött idén, nem fog alul maradni. Ráadásul nem elég, hogy a két gitár folyton elkülönülő témákat visz, adogatják egymásnak a dallamokat éppúgy, mint az énekeket a szakállak mögül.

Hiszen a zenekar hatalmas truvája, hogy két zseniális énekes-gitárossal bírnak, akik olyan szövegváltásokat pakolnak rendszerint a verzékbe, amikre egy énekes képtelen lenne. Mindeközben pedig olyan ritmusképletekre vokáloznak, hogy James Hetfield vagy Matt Heafy legyen a talpán, aki utánuk akarja csinálni ezt a kunsztot. És ha ez még mindig kevés lenne, akkor minden dalban olyan refréneket hoznak, hogy hidegrázás, de minimum csillagos ötös. Ráadásul mikor feltettük az albérletben a lemezt és az igencsak másra fogékony csajok is belehallgattak, még ők is elismerően csettintettek, hogy „na, ez nem is olyan sz@r”. Ennél nagyobb dicséretet laikusoktól pedig aligha várhat az ember. Én nem is fényezem tovább a Brain Pain-t, témájában, hangzásában, ötleteiben, frissességében, dallamaiban is egy olyan lemez, ami megérdemli a hallgatásra szánt időt és meg is hálálja azt. Szóval, ahogy azt fentebb is említettem: igazságot a világnak, hallgassatok Four Year Strong-ot!

Jam