2020. legbetegebb megjelenésének ígérkezett az I Disagree, hiszen a bivaly címadó – hiába nyilvánvaló BMTH – Wonderful Life nyúlás a riff -, a Fill The Crown agyamentsége (igen, itt van egy kis Rammstein) és a sziruposan, Babymetal-osan zseniális Concrete mind-mind meggyőzők voltak. És akkor nagyjából ennyiben is maradhatunk, mert ennél sokkal többet nem ad ez a lemez.
Ugyanis a maradék hét dalból mindössze a Bite Your Teeth tud még egy-két váratlan húzást előrángatni, a BLOODMONEY eléggé odamond, plusz a Don’t Go Outside végén visszaúszó címadóra és Concrete-re szalad még fel az ember szemöldöke, de a lemez többi része, tehát a maradék 40-45 százalék már semmit nem nyújt pluszban. És ez nem feltétlenül azért van, mert azok nyugisabb, poposabb, elektronikusabb, lassabb tételek, hanem egész egyszerűen azért, mert amíg a fent említett dalokban megvan a „nem tudom mit hoz a következő ütem” érzés, addig a többiben nincs (tessék akkor már a Code Orange-tól nyúlni, ha mindenáron nyúlni kell, ők ezt mesterien űzik). És lehet azt mondani, hogy nem is kellene minden daltól ezt várni, hiszen az már mekkora katyvasz lenne…? De, kérem alássan, a Poppy a katyvaszról, a megbotránkoztatásól, a sorból való kilógni akarásról, a gátak ledöntéséről, a határok átlépéséről, sőt, megerőszakolásáról szól. Ehhez pedig egy Nothing I Need vagy egy Sick of the Sun olyan szinten nem ér fel, hogy hallgatni is unalmas őket. Hiszen angyalhangú popénekesnőből annyi van, mint bolyban a hangya, de olyan egyéniségből, mint amit Poppy képvisel a jobb pillanataiban, nem igazán akad még egy. Igen, tudom, hogy amúgy a Babymetal-ból ered ez az egész, de értitek, mire akarok kilyukadni, nem?
Éppen ezért olyan csúfos ez a csalódottság a lelkemben, mert akartam szeretni ezt a lemezt elejétől a végéig, mindvégig azon szurkoltam az első hallgatás során, hogy tudja tartani a kreativitást és a „hűbaszdmeg”-faktort, de sajnos nem tudta… Jók a döngöldék, jók az agyament váltások és a hihetetlenül katyvasz effektek (BLOODMONEY és Fill The Crown, rátok nézek), de amikor jön a nyálpop és a depressziós lassúzások, akkor valami elveszik, aminek nem szabadott volna. Talán a lélek, talán a szív, talán a merészség, talán a kreativitás, de valami határozottan elveszik. Nagy kár, mert irgalmatlan potenciál van az énekesnőben, megvan a bájossága, amivel kontrasztot tud állítani az elborult ötleteknek és a gyomorszaggató breakeknek, jók a zenészei, akik iszonyatosan kreatív dolgokat tudnak művelni a játékidő nettó felében, de a másik rész mégis unalmas, álmosító és ötlettelen. Ilyen az, amikor egy párkapcsolatban a nagy belógatás után minden rózsaszín, egészen addig, amíg mindenki csak a szebbik felét mutatja, aztán összebútorozás után kiderül, hogy mégis mindenki büdöset sz*rik, ráadásul a deszkát sem hajtja le maga után… A végére már tényleg csak ismételni tudom magam: hatalmas kár ezért a lemezért. Jah, és legközelebb kevesebb riff-nyúlást, ha kérhetnénk!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.