Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha.

2016-ban, amikor Middleton, a zenekar motorja, gitárosa, énekese és mindenese, beugrott az Architects-be gitározni, már sejthető volt, hogy ebből egy komolyabb hiátus lesz. A jósnőknek pedig szerencséjük volt, bejöttek a tippek, Middleton teljesjogú taggá vált Sam Carteréknél, a Sylosis pedig várt a sorára. Egészen 2019-ig, amikor is újra összerántották a bandát és elkezdtek dolgozni az új anyagon. Nincs ezzel baj, kisebb-nagyobb kihagyásokkal meg lehet ülni két lovat is egyszerre, Corey Taylor példája ezt nagyon jól mutatja, de kérdés, hogy van-e annyi ötlet és kreativitás egy emberben, hogy két bandát párhuzamosan sikeressé tegyen? A kérdés valamennyire azért plátói, hiszen mindkét csapatnak futott és fut is a szekere, de a szakadéknyi különbség azért megvan köztük – nyilván nem a Sylosis részére. Ez pedig azt indukálja, hogy Middletonnak ez inkább a szerelemgyerek, amit nem akar otthagyni a mókuskerékért, így én azt vártam, hogy bivalyerős dalokkal és könnyed örömzenéléssel találom majd szemben magam. Ez valamennyire össze is jött, de leszögezném már itt, hogy átestek az urak a ló túloldalára. Bőven átestek.

A bivalyerős dalokkal nincs is probléma, kapunk belőlük jó néhányat az ötven perces játékidőben, ráadásul olyan húzása van egynémely tételnek, hogy komoly mosolygási rohamaim voltak a hallgatásuk közben. A másik igencsak dicséretes pont a gitármunka, ugyanis a tekerések, tappingelések és riffelések igencsak ki vannak maxolva, mindezt standard E hangolásban, ami egy hatalmas felmutatott középsőujj a komplett szakmának. Egymásután sorjáznak az ujjtörő mutatványok, nem is csodálom, hogy Sam Carter-ék lecsaptak Middleton-ra, zseniális dolgokat tud művelni a hathúroson. Plusz hozzá kell tenni, hogy emellett még az éneket is viszi, aminek ugyan vannak jó megnyilvánulásai a tonális scream-ekkel és a kevés tisztával, de a maradék 45 percet teljesen ugyanazon a hangszínen viszi végig, ez pedig hihetetlenül fárasztóvá teszi ezt a lemezt. Ha többet kaptunk volna az Abandon dallamosságából, illetve a tiszta gitárok sem csak mutatóban kerültek volna elő olykor-olykor, akkor sokkal édesebb lenne a szánk íze. Plusz a csapat két legfrissebb tagja, a dob-basszus páros, lehozza ugyan a dalokat, de semmi olyasmit nem mutatnak, amik felérnének a virtuóz gitármunkához. Kár érte, mert tényleg szimpatikus a banda, hogy csak azértis együtt maradtak és folytatják a munkát, de talán túl sok volt az öt év hiátus és azután túl sok mindent akartak felpakolni a lemezre. A kevesebb több lett volna. Így is iszonyatosan stabil a lemez, jól is szól, vannak kiemelkedő momentumai, de az iparosmunkának tűnő darálda és a kevésbé változatos ének sokat elvesznek az élvezhetőségből. Talán legközelebb, addig meg várjuk az építészeket, hogy mivel rukkolnak elő!

Jam