Öt év várakozás - amelyből hármat hiátusban töltött a banda - jött ki új anyaggal a minnesotai illetőségű progresszív metalcore-ban utazó Reflections, mi pedig száz százalékig nem voltunk felkészülve arra, amit a Willow tartogat! Durvább, mélyebb, progosabb, ijesztőbb, mégis sokkal egységesebb, mint amit eddig valaha hoztak a srácok.

Ha nem lennétek képben, hogy mégis mire kell számítani, akkor egy kis gyorstalpaló: Veil of Maya-szerű szaggatott, progos riffelés - nyilván nem Okubo-szintű riffekkel -, After The Burial-es mélység és néhol egy kis hozzáadott Rings of Saturn-os effektelés. Az agyamentebb fajtából. Erre pedig jön Wolf éneke, ami a lemez nettó 90 százalékában Chelsea Grin-es deathcore gyomorhörgés és magas károgás felváltva, amiket nagyon tudtam szeretni. A maradék 10 százalék pedig a Samsara tonális screamelése és tiszta éneklése, amire meg aztán végképp nem voltam felkészülve és a meglepetés erejével úgy taglózott le, hogy hirtelen meg is választottam az album egyik húzónótájának. Nem feltétlenül értem, hogy ha ilyeneket tudnak a srácok, akkor miért csak egy dalban csillogtatják meg, hogy nem akkora tuskók ők, hogy erdőben van a szülői értekezletük. Jó, nyilvánvaló, hogy koncepció volt, hogy a nyolc húr és a keménykedés minden előtt legyen megemlítve az összes kritikában, de én akkor is szembemegyek a nagyátlaggal és vallom, hogy a tisztagitáros megnyilvánulások és a tisztább éneklés tudnak akkora pluszt hozni, hogy sokkal többször kellett volna ezekhez az eszközökhöz nyúlniuk.

Tény, nincs amúgy semmi baj a lemezzel, mert a megszólalás nagyon dög, úgy szólnak azok a mélyek, hogy dubstep remixeket kellene készíteni belőlük, ráadásul a csiripelős, ciripelős, diszharmonikus, sípolós, tremolós, üveghangos, istentudja még milyen effektezések a gitáron nagyon menőn meg lettek csinálva. Nagy kár, hogy emellé dallamgitárok már csak hébe-hóba fértek bele, de például egy Isolation-ben nagyot tudnak dobni a nonstop daráldán. A gitárszólókat pedig ne is keressük, ami azért egy kicsit fáj, hiszen a tudás meglenne hozzá – de tudom, ez nem az a fesztivál... Viszont még így is azt kell mondanom, hogy a hathúros nyolchúros és a dob viszi a hátán a Willow-t, nem hiába Patrick Somoulay gitáros és Nick Lona dobos voltak csak Wolf mellett örökös bandatagok. A többiek csak nemrég csatlakoztak a tiróhoz. Ez maximálisan hallatszik is a korongon, s noha a From Nothing irgalmatlan témája, a Marionette döngöldéje (a vége az MI???) vagy a Seven Stages zsenialitása nem feltétlenül kiált színezésekért, ahol azok mégis felütik a fejüket, nagyon sokat dobnak az összképen. Ami egyébként minden negatívum ellenére is igen kellemes, ugyanis régen hallottam már ennyire összerakott, okoskodósnak tűnő, mégis ultrabrutál anyagot. Ha egy kicsit lemennétek a pincébe és nem ráz titeket a hideg a steril hangzástól meg a műanyagnak ható effektektől (amik élőben talán jobban mennek a srácoknak, mint pl. az Emmure-nak…), akkor mindenképpen tegyetek egy próbát, mert igencsak ajánlatos az anyag!

Jam