Kíváncsi voltam, hogy mit művel a LAZARVS, amikor nem tizenkétezer ember metalvilláival kell szembenézni, hanem egy kis fesztivál kis közönségének kell megcsinálni a showt. Mindenekelőtt azonban az, hogy ezt bevállalja a banda és simán elmegy egy ekkora fesztiválra is, az indukálja az öcsire való jogosultságot, miszerint „emberségből jeles”!

Ahogy véget ért a pénteki műszakom, loholtam a vonathoz. Szentgotthárdra tartottam, ahol egy éjféli mise várt, hiszen a LAZARVS adott ingyenes koncertet a szentgotthárdi Hopplá Fesztiválon. Bár az éjféli kezdés, és a munka utáni 3,5 órás utazás nem a legpihentetőbb, akkor is igyekeztem gyorsabban ülni a vonaton, mert ez idén már a negyedik alkalom, ahol Áron András valamelyik formációját csíphetem el. A vonat bár tele volt, szerencsére kényelmes is, és ha az ember időben indul, megoldható, hogy az ország bármelyik pontjára elutazzon egy koncertért, és volt alkalmam összeszedni a gondolataimat, és hangolni magam a bulira. Zúzdára készültem, hiszen amit a májusi Budapest Parkban tartott LAZARVS koncerten lehoztak, az bizony erősen belém égett, és kíváncsian vártam, itt az ország legszélén milyen showt kaphatok el.

A helyszínre érkezve félősen konstatáltam, hogy itt bizony nem lesz pogó, a szabadtéren felállított színpad előtt kevesen ácsorogtak, ahol egy környékbeli zenekar tartott éppen hangversenyt, a közönség többi része a sörpadoknál és a helyi árusoknál tömörült. Néhány helyi metalos formán kívül csak mi voltunk azok, akik tényleg templomot égetni jöttek, így minden egyes bandás pólós arc látványának tudtunk örülni egy kicsit. 23:30-kor levonult az utolsó zenekar, a LAZARVSCREW pedig 18 perc alatt az üres színpadból felállította a Poklok Urainak trónjait, és még éjfélt sem ütött az óra, a beállásból közvetlenül berobbant a Leprechaun Skin és olyan erővel szakított át a dobhártyánkon, hogy mindannyiunkat elkapott a mámor. Az ország egy kis eldugott szegletében hoztak olyan technikát és minőséget, ami egyből visszaidézte a Budapest Parkos koncertet, és a The Four Horsemenre tartott bősz headbangelés közben is azon csodálkoztunk, hogy ezek a srácok (és a crew is!) bizony vérprofik, és nem kellett tartani semmitől, a hangzás kristálytiszta volt. A közönség bár ritkás volt, azért megvolt a pogó, a biztonságiak alig tudták tartani a kordont, de Apey megmentette őket, hiszen az Abrahamba épphogy belekezdett, elrohant oldalra, és a következő pillanatban már közöttünk volt lent a kordon innenső oldalán, és átadta azt az élményt a helyi fiataloknak, amit soha nem fognak elfeledni. Telefonokat most nem dobált, de boldogságtól könnyező szemekkel és zokogó lélekkel néztem, hogyan nyúzza azt a gyönyörű LTD-t.

ITT TUDJÁTOK MEGNÉZNI

Makkos dobolását még mindig öröm nézni, amit leművel a cájgon, ahogy folyamatosan táncoltatja a dobverőt az olyan látvány, mintha a trónjáról nézné az alattvalóit, mi pedig örömmel valljuk magunkat azoknak. Zoli pedig fáradhatatlanul tépi szét a basszert, és a színpad felületét egyaránt, és magunkból kiindulva nem értjük, hogy nem fáj a nyaka sosem. A Lazarvs és a Black November még mindig k**szott jól szól élőben, nehéz őket fülhallgatón átérezni, ha egyszer már hallottad élőben, hogy ne akarj azonnal pentagramot rajzolni a földre, és leszállni a alvilágba. Az egyórás setlistbe nem lehet belekötni és majdnem éjjel egy volt már, mikor Apey megkérdezte a közönséget, mi legyen az utolsó két szám. S bár volt bekiabált Ossian és Tankcsapda is (amit előtte 3 zenekar is eljátszott, az eredetinél is pocsékabban, ami nagyon nagy szó), de amikor belecsaptak a Slaves-be, bizony ott elkezdtünk csodálkozni, hogy nincs még minden kereszt fordítva a templomok tetején az egész városban.

Lezárásként pedig kaptunk egy jól megszokott-szeretett Potheadet, és mindenki megőrült rá. A LAZAVRS nem hagyott semmilyen kivetnivalót maga után, hiába volt akármekkora a fellépés, a közönség mérete, mindenki kiadta, amit csak kiadhatott (mármint a szó pozitív és nem mellékhelyiségi értelmében), és repültek a dobverők, a pacsik, a köszönömök a zenekartól. A koncert után a CREW alig 25 perc alatt lebontott mindent, miközben a srácok a közönséggel foglalkoztak, és nem csak úgy eltűntek, mint más bandák szoktak. Én pedig szomorúan konstatáltam magamban, hogy azt a maradék hangomat, amit Rise Againstről nagy nehezen megspóroltam, azt itt most végképp elveszítettem…

Wimi