Két estéből végül egy lett, a felvezető Thornhill és Miss May I-ból végül Novelists lett, Dürerből végül Akvárium lett, 2020-ból végül 2022. lett, de az August Burns Red és a Bury Tomorrow közös turnéja csak megérkezett hozzánk. Így a jó estéből végül tényleg egy jó este lett!
Látható, hogy nem volt egyszerű összehozni a dolgot – az okokat mind ismerjük, nem ismételném el ezredjére is -, viszont, ha már baromira szerettem az utolsó ABR lemezt, baromira szerettem az új Bury lemezt (az árnyoldalakról később) és a Novelists újdonságával is elég jól elvagyok, így teljesen egyértelmű volt, hogy ezt nekem is látnom kell. Kellemes háromnegyed 7 körül megérkeztem, elkerülvén a kezdeti tolongást, így a bejutás simább volt, mint blastbeatet illeszteni egy ABR dalba, szóval a tűpontos kezdésre már egy félhidegre hűtött almafröccsel készültem. A Novelists pedig berúgta az ajtót a Terroristtal, amivel amúgy semmi probléma nem is lett volna, de a hangzás… És itt most ki is jelenteném, hogy ez lesz az egyetlen negatívum, amit az estére tudok mondani, mert innentől kezdve minden olyan tűélesen és zseniálisan szólt, hogy baromira örültem, hogy végül az Akvában lett megtartva a buli. Mindig elmondják, hogy ez a hely nem metalra való, de pedig nagyon is arra! Szóval vissza az elejére: a Novelists kezdésénél a gitáron és a pergőn kívül konkrétan szinte semmit nem lehetett hallani, annyira túl voltak tolva, de ahogy haladtunk előre a nyúlfarknyi szettben (mindössze 35-40 perc volt az egész, abban is egy halom átvezető), úgy lett egyre vállalhatóbb az egész. Pierre remekül lehozta a gitárt egyedül is, bár Durand zsenialitása eléggé hiányzott a másik oldalról, de négyen is mentek akkorát a srácok, hogy fényévekkel jobb koncertet adtak, mint májusban az Analogban. Ehhez nagyon kellett, hogy Tobi hangja sokkal jobban működjön, sokkal jobban kijöttek neki a témák, a végén a Lost Cause-ban konkrétan nem hittem el, hogy képes még ilyen tiszta magasakra, mikor a kajabálásnál már érezhetően voltak gondok. Mindenesetre a srácok egyre jobbak és jobbak, úgyhogy megérdemlik ezt a lehetőséget, még hogy ha csak egy hetük is volt felkészülni és leszervezni a körutat a Miss May I kései visszalépése okán. Dicséretes munka volt!
Másodikként a Bury Tomorrow robbantotta le az agyunkat, ahol már nem voltak problémák a hangzással, minden kristálytiszta volt az első pillanattól kezdve, a terem is zsúfolásig megtelt – a teltház nem csak marketingfogás volt, valóban heringparty volt végig – az érzelmek pedig elszabadultak. Az este legnagyobb kérdése számomra – és mások számára is, akikkel beszélgettem – az volt, hogy a tavaly kilépett tiszta énekes Jason Cameron helyére beszállt Tom Prendergast mennyire tudja átadni Jason ösztönös, bivalyerős, leheletfinom váltásokkal operáló énekstílusát. Nos, semennyire. Tom képzett, baromi stabilan énekel, de sokkal szögletesebben, sokkal tudatosabban és sokkal kevesebb zsenialitással a hangjában. Nincs meg benne az a fűszer, ami Jasonében megvolt és a témái is sokkal-sokkal tucatabbak, könyvből felmondottak. Elég csak meghallgatni bármelyik régi nótát és mellé tenni a nemrég megjelent, már Tommal készített szinglik közül bármelyiket és érteni fogjátok, mire gondolok. Nem lett rosszabb, nem lett kevésbé profi, egyszerűen más lett. Én az elektronikát sem feltétlenül erőltetném bele, de akkor meg Tom csak állna percekig a színpad szélén, amíg Dany énekel, szóval értem a létjogosultságot. Legalábbis színpadképben… Ed Hartwell egyébként szintén új volt még ritmusgitáros poszton, amit le is hozott tisztességgel, de úgyis végig Kristan Dawsonon volt a figyelem, hiszen a villámkezű gitáros olyanokat művel élőben is, hogy az ember füle ketté áll. Jackson a dobokon és a Winter-Bates tesók pedig a kezdetek óta stabilak és hibátlanok a posztjukon, úgyhogy ezt már ki se emelném. Még mindig az egyik legjobb metalcore banda élőben a Bury Tomorrow, Dany konferálásai hidegrázást és óvációt okoztak, ahányszor csak megszólalt (már-már Cory Taylor-i szinteken), a dalok önmagukért beszélnek (bár játszhattak volna az első három lemezről is legalább egy nyamvadt dal…), a produkció kegyetlenül profi és hibátlan volt. Szóval a Bury megy egyre csak feljebb és feljebb, még mindig megállíthatatlanul. Csak hát Jason… na jó, abbahagytam!
A végére pedig jöttek a metalcore keresztapjai (ahogy Daniel Winter-Bates nevezte őket teljes joggal), az August Burns Red, akik hozták a szokásosat. És itt ezt most nem degradáló jelzőként kell érteni, mert ami náluk a szokásos, az másnál a szuperlatívusz fölött van kettővel. Kapásból, ahogy a Chop Suey-val előjöttek, az egy akkora állas volt, hogy konkrétan még vagy három számon keresztül kerestem önmagam. Völgyesi kolléga állt mellettem és a ledöbbent tekintetemet látva nekem szegezte a kérdést: „ja, te ezt nem tudtad?”. Hát, nem… Úgyhogy felocsúdva a kezdeti kábulatból visszatértem az élők közé és végigbólogattam a maradék ötven percet. Hivatalosan a Guradians bemutató turnéja lett volna ez még 2020-ban, úgyhogy vagy négy dalt is hoztak a lemezről Luhrsék, de természetesn a Meddler, Composeur, Marianas Trench és a White Washed zárás sem maradhatott el. Greiner még mindig egy gép és továbbra sem tudom, hogy hogyan nem dől ki a harmadik dal után úgy, hogy az egyórás szettben konkrétan még konferáló szüneteket is ritkán tartanak a srácok. A húrosoknál pedig folyamatosak a hangszercserék, szinte minden dalban más basszerozik, szólózik vagy ritmusozik, ez pedig fel tudja dobni egy kicsit az egészet, noha a színpadkép továbbra is letisztult, de erőteljes. Pörögnek, forognak, szaladgálnak, mindenki baszkurálja Greiner cinjeit, JB tangapapucsa örök, Luhrs mezítlába szintén örök és a táncai… Na, azokat baromira hiányolom! És ennyiből talán egy kicsit sajnálom, hogy a Found in far away Places-ről csak a Ghosts volt, mert nem volt lehetősége Jake-nek megcsillogtatni a remek tánctudását a középrészekben. Plusz ugye a végére a magas károgások is inkább már csak vércsevonyításnak voltak jók, de hát Jake Luhrs-t így fogadtuk el. Én már azon is csodálkoztam, hogy a Paramount tonális részeit milyen zseniálisan hozta. Viszont ezeken kívül beleköthetetlen a produkció, szerintem amíg Greiner bírja, addig ez menni fog és a színvonal sem lesz alacsonyabb egy fikarcnyit sem.
Szóval szummázva a csütörtöki csacsacsát arra kell kilyukadnom, hogy persze, már ez a metalcore dolog kihalófélben van meg hasonló közhelyek, de amikor egy ilyen csomag eléri kishazánkat, akkor azért csak megmutatkozik, hogy igény, az még mindig vóna rá. Jó dolog az újítás, jó dolog a kísérletezés és a tapogatózás, de amikor idejön az ABR és visszarepít egy jó tízévvel korábbra, azért az is eléggé jó tud lenni. Bármikor.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.