Egyszerre érkezett hozzánk a Hollywood Undead és a Papa Roach, úgyhogy ez a páros tökéletes alkalmat biztosított arra, hogy végre meglessük Veszprém új büszkeségét, a Gyárkert Kultúrparkot, ami már amúgy is adósságunk volt egy ideje – kb. mióta megnyitott. Nos, felocsúdva az események súlyának tömkelege alól azt kell mondanunk, hogy Budapesten kívül is van élet!

Viszont azért kapásból kezdeném azzal a negatívummal, amiről a szervezők nem tehetnek, ellenben a probléma ettől nem szűnik meg: Veszprém retekbevert messze van a vízfejű országunk fővárosától, ahonnan én is érkeztem (sokadmagammal) az eseményre és bármennyire is igyekeztünk, az első dalról csak sikerült lecsúsznunk… (éljen világvárosunk remek közlekedése!) Ahogy néztem, ez az embereket annyira nem zavarta, mert még a hátsó bejárat melletti benzinkúton és/vagy dohányboltban százak fogyasztották a sokkal olcsóbb alkoholt, mint amit odabent lehet kapni, de ekkor már zakatolt odabent a CHAOS, én pedig igencsak igyekeztem bejutni. Ezzel nem is volt semmi gond, a tömeg már a színpad előtt csápolt, úgyhogy pillanatokon belül már csattintottam is felfelé a karszalagot és robogtam a hang irányába. Apropó hang: a Gyár területén kívül is tűélesen hallani mindent, a lakóházak pedig igencsak közel vannak. Teszem fel itt a költői kérdést: ha a Park hangja zavarta a HÉV-dolgozókat, az OBI menedzsereit és a Tesco árufeltöltőket, akkor a Gyár hangja nem fogja zavarni a pihenni kívánó lakókat? Félreértés ne essék, én a szervezőkkel vagyok (meg persze a vízilovakkal), de amikor Tatabányán a Csónakázó-tónál dübörög a majálison, augusztus 20-án meg gyereknapon a Rúzsa Magdi vagy a Holdviola, akkor azért akaratomon kívül is végig hallgatom a műsort századjára is, hiszen nyáron csukott ablaknál penészedjen a t**öm… Szóval tényleg csak szívjóságból: mit szól ehhez Veszprém lakossága?

No de, a sikeres megérkezés után két dolog ütötte meg a szemem-fülem: egyrészt a tánctér a színpad felé lejt, ami egy akkor kicseszett nagy pirospont a hely részére, hogy talán be sem fér az ellenőrzőbe. Ugyanis bájos kísérőmmel már csak a hangosítópultig tudtuk beverekedni magunkat – aminél én nem is terveztem tovább menni előre -, ahonnan sok esetben ő csak kétméteres rockerállatok tarkóját tudná bámulni. Itt viszont, a hely adottságainak köszönhetően, még az alacsonyabbak is simán látták a színpadot messzebbről is, á la moziszékek elrendezési elve. Ha ez nem egy hatalmas érv a Veszprémben való bulizás mellett, akkor nem tudom, hogy mi az. A másik viszont, hogy füldugó itt sem fog kelleni (Völgyesi kolléga itt most elmorzsol néhány könnycseppet), ugyanis a Parkhoz hasonlóan itt is eléggé korlátozva van a hangerő, tehát a pultnál már kedélyesen el tudsz beszélgetni a többi emberrel, a tömeg simán túl tudja üvölteni az énekest és a többi, és a többi… Tudom, hogy ez néhányaknak problémát szokott jelenteni, én viszont simán tudok ezzel együtt élni, engem sokkal jobban érdekel, hogy hogyan szólalnak meg a bandák, nem pedig a mennyire. Ezen a téren pedig jelesre vizsgázott a Gyárkert, ugyanis mind a HU, mind a PR közel tökéletesen szólt kifelé. Nem tudom, hogy a hely akusztikája ennyire jó, vagy a bandák hangosítói ennyire profik (mondjuk illene), ezekhez több koncertre kéne még ellátogatnom ide, de azon kívül, hogy a Hundead alatt néha keveselltem a bőgőt, egy firkarcnyi rosszat nem tudnék mondani a megszólalásra. Csillagos ötös volt mindkét produkció. No de, akkor milyenek voltak a bulik? Hiszen volt itt sírás-rívás, hogy de miért ilyen korán; de miért a Papa Roach kezd; de miért kell ilyen messzire menni? Hát nézzük!

A Hollywood Undead – sajnos – tűpontosan kezdett, ennek okán a California Dreamingig inkább csak hallgattam az eseményeket. Onnantól kezdve viszont már vizuálisan is követtem a történéseket és azt kellett megállapítanom, hogy a HU pont ugyanazt csinálja, amit majd’ 10 évvel ezelőtt a Parkban – mikor először láttam őket -, viszont ennél egy fikarcnyival sincs szükség többre. Két kézzel szórják ránk a nagyobbnál nagyobb slágereiket, miközben örök körforgást játszanak a bőgő és a hathúros használatáért: aki éppen kevesebbet énekel egy dalban, az muzsikál, mindenki más rapel, énekel, ordibál, hangulatot kelt. Őszinte leszek, nem tudok a világon még egy zenekart, akik ilyen vetésforgóban cserélgetnék a hangszereket megállás nélkül és ennyire fluidan és profin működne mégis minden. Persze, nem virtuóz senki, de egy öt MC-vel dolgozó bandánál nincs is nagy szükség Protest the Hero-szintű tekerésekre. A beugrós dobos pedig több, mint korrekten lehozta a bulit. Meg amúgy is a zene java alapról jön, szóval azt már csak meg kell támasztani. Amúgy minden dal sláger és össznépi öjömbódottá, a feldolgozások robbantanak mindig egy újabb lukat a sztratoszférán (ez egyébként igaz a Papa Roach-nál is), amikor felment a srác gitározni, az is eléggé boostolta a hangulatot… igazából nem nagyon lehet belekötni semmibe. Az Everywhere I Go háttérvetítése szerintem a legszőrösszívűbb rockerállatokat is kenyérre kente, mindenki más meg már amúgy is extázisban őrjöngött – legalábbis a mögöttünk álló hölgy biztosan, ugyanis a dobhártyámat szúrta keresztül minden egyes sikoltása, minden egyes dal elején és végén…

Félóra átszerelés után aztán jöttek Jacoby-ék és megpróbálták még feljebb csavarni a hangulatot. Egy Kill the Noise, Getting away with Murder kettőssel egyébként eléggé be is rúgták a bulit és onnantól nem is nagyon esett a fordulatszám a Last Resort-ig. Legalábbis a közönség legnagyobb részénél, nálam egy picit már árnyaltabb a szituáció. Én az éneklős-ugrálós-rapelős, kicsit keményebb dalokat szeretem úgy istenigazából a PR-tól, így nekem túl sok volt a lassabb nóta (vagy 7 darab a 19-ből az instru Cure jameléssel együtt, ami azért nem kevés), illetőleg nálam a None of the Above, Born for Greatness-szerű, ugrálós poposkodások sem működnek tőlük. Illetőleg a Firestarter egy gyönyörű főhajtás még mindig Keith Flint és a The Prodigy előtt, de még mindig baromi hosszú, legalább két percet ki lehetne nyesni belőle. Minimum 15-20 nótát simán el tudtam volna képzelni még a szettbe, amiket én imádok, mások meg talán nem is ismernek, de ez legyen a legkevesebb. A bandára viszont egy rossz szavunk sem lehetett, jól kijöttek a kétgitáros témák, Tobin basszerja szépen zakatolt, Palermo dobjátéka még mindig elsőrangú és hát Mr. Shaddix meg az egyik legjobb énekes/frontember a szakmában, ezt ismét sikerült bebizonyítani. Csupa szív, fáradhatatlan, vérprofi, igazi showman és mindemellé olyan lemezminőségben énekel, hogy nagyon sokan elbújhatnának mögötte. Összességében egy hamisítatlan PR-koncert volt óriási hangulattal, hibátlan hangosítással, korrekt dalokkal és extázisban úszó közönséggel. Nem tudom egyébként, hogy hányan voltunk és mennyi a hivatalos befogadóképessége a Gyárkertnek, de bőven volt még hely hátrébb, viszont, ha ekkora volumenű bulikra szakosodnak, akkor egy kivetítő mindenképpen kelleni fog a hangospult hátára, mert az bizony igencsak korlátozza a hasznosítható területet.

Mindent összevetve egy baromi erős hely nyílt Magyarországon, végre a fővároson kívül, amit a környékbeli rajongók eléggé kultiválhatnak. Mindenki más egy kicsit kevésbé, mert ha melóból mész, akkor nem érsz oda és ha másnap melózol, akkor egy kicsit szívás. Viszont, ha össze tudod kötni a koncertet egy csobbanással a Balatonban és egy velős pirítóssal a Hatlépcsősben, akkor már egészen más a leányzó fekvése. Egyelőre nekem még csak az első verzió volt meg, de legközelebb már tuti, hogy áztatással is egybekötjük a tripet. Apropó trip: a setlist.fm szerkesztőjéhez, ha ezt eljuttatja valaki: nem volt Ego Trip – vagy én voltam akkora tripen, hogy észre sem vettem?

Fotók: Dorothea

Jam