Na végre… 2024. május 2-ig kellett várni, hogy eljussak az év első koncertjére – mármint nyilván részünkről, nem úgy, hogy eddig nem volt semmi buli -, úgyhogy ha voltatok már olyan helyzetben, hogy hónapokig nem akadt csaj/pasi a horogra és csak otthon tudtok, khm, „zenét hallgatni” és aztán utána végre megtörténik… Na, én kb. valami ilyesmit éltem át a Guilt Trip, a Like Moths To Flames, a The Devil Wears Prada és a Landmvrks Akváriumos buliján, amiért nem lehetek eléggé hálás a szervezőknek és a bandáknak és nem átkozhatom eléggé az új munkámat, ami ilyen időbeosztást tesz lehetővé – miközben végre azt csinálom, amit mindig is akartam. Na, ennyit a lelki szétfeszítés részéről, mert nem azért jöttetek, hogy telesírjak három folyómedret Timberlake-kel a háttérben, hanem essünk neki a négy koncert kivesézésének!

Annyira pontosan érkeztem, mint a „hanyatló nyugat” bármely vonatja (opcionálisan vonattya) bármikor – figyelsz, MÁV? –, ugyanis kereken 18:30-kor foglaltam el a helyem a karzaton, a Guilt Trip pedig abban a szent minutumban rá is kezdett a félórás hardcore-jára. Mivel alapvetően egy eléggé metalcore-os beütésű estének néztünk elébe, ezért én már a bejelentésnél felhúztam a szemöldökömet, hogy miért pont a manchasteri srácokat választották bemelegítésnek, de hát egye kukac, ha már itt voltak, belehallgattam. A hangosítás még kereste önmagát, bármennyire is imádom az Akvárium nagy halljának akusztikáját, a gitárok nem voltak jól belőve, a lábdob csak cuppogott és nem volt igazi attackja… Szóval tipikus felszopóbanda-effektusokat éltük végig, ami amúgy furcsamód még félig passzolt is a srácok színpadi attitűdjéhez. Nem voltak cirádás körmondatok, csak arcba mászó tufáskodás, azt meg ugye szeretjük, tehát meg is alakult az este hangulata. Kár, hogy csak az énekes élte a bulit, ha többen mozognak a bandából, még erősebb lehetett volna az összkép.

Két dolgot nem tudok hova tenni a srácokkal kapcsolatban: az első, hogy hogy az istenbe lehet az, hogy minden brit bandában van egy oldschool Adidas-felsős, kordgatyás tag, aki pont ugyanolyan szétszívott/szétalkoholizált hangon beszél, mint Vinnie Jones bármikor, noha még csak a húszas évei közepén jár? A másik, hogy mi a fenének kell minden dalban 647 pick squealt elsütni a gitáron (tudjátok, ez a sípoltatott hang a gitáron), amikor nem After the Burialnek hívják a bandádat? Értem én, hogy valamivel ki kellene tűnni a sablon-hc bandák végtelennek tűnő tengeréből, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az a szerethető és kicsit sem idegesítő út, amire gondolnék… A legnagyobb meglepetés egyébként az utolsó dalnál jött, amikor a dobos kolléga elkezdett tisztán énekelni. Na, azt nem láttam jönni és kellemes csalódást hagyott a számban a végére. Ettől függetlenül viszont tartom, hogy nem ők lesznek a kedvenc hc-bandám továbbra sem.

A Like Moths to Flames-ről való ömlengésem előtt be kell vallanom valamit: én rájuk mentem. Nem TDWP-ra, nem Landmvrks-ra, nem az 1600 forintos sörre, hanem Like Moths to Flames-re. Persze tudtam – hála az internet korának és a jó minőségű koncertfelvételeknek –, hogy nem fogok lemezminőséget kapni, meg hogy a tiszták annyira mellé fognak menni, hogy a kommentátor „jó lövés, bedobás”-t kiált majd mindannyiszor, de baromira nem érdekelt. A No Eternity In Gold egy annyira kerek és zseniális lemez, tele elképesztően jó megoldásokkal, hogy látni akartam a bandát élőben. És mindjárt az elején le kell lőnöm, hogy nem is csalódtam a srácokban, egészen pontosan azt kaptam, amire számítottam – pozitívumokkal és negatívumokkal együtt. A meglepetésfaktort itt mindenképpen Chris Roetter énekes showmansége hozta, amit egyáltalán nem vágtam eddig. Poénkodott, szanaszét szántotta a színpadot, hergelte a közönséget, beszélgetett… lehet, hogy eddig rossz élőket néztem a neten, de nekem ez nem volt meg, hogy a pali tud ilyen lenni és baromira pozitívan csalódtam benne, simán vitte az „est legjobb frontembere” címet.

A hangzás még mindig nem volt az igazi, itt a pergő egy kicsit vérszegényre sikeredett, ami leginkább a Habitual Decline blastelős részénél jött ki, de amúgy nagy gondok már nem voltak. A két gitár hozta a kötelezőt – basszus meg a fenének, elvan az HD-ről is –, Chris pedig megidézte az összes démont, amivel küzd és amit a Földre tudott eddig csábítani. A hörgései kiválóak, a tisztái nagyrészt okésak, csak hatalmas probléma, hogy a 70 százalékukat átengedi Zach Pishney gitárosnak, aki amúgy kellemes vokálhang, de egyáltalán nem főének. És amúgy értem, hogy ez miért van, így kerülik el azt, hogy Chris három dal után meghaljon; hogy tudja vinni a showt; hogy HD-ről kelljen vokálsávokat bekeverni és a többi, és a többi… Ettől még nekem egy picit fájt, hogy Chris csodálatos tisztái (mármint ugye lemezen, élőben azért vannak gondok) kimaradtak és csak néhol vette át azokat a gitárostól, de egye kukac, ennyi belefér. Ettől még baromira várom az új lemezt, a setlist bár nagyon rövid, de baromi velős volt, a Bury Your Pain pedig akkor is az egyik legjobb metalcore dal, amit valaha írtak. A legnagyobb negatívum – maximális szubjektivitás mellett –, hogy Burn in Water, Drown in Flame kimaradt, ami a legtufább riff, amit a pályafutásuk alatt megfogalmaztak, mellé az egyik legnagyobb refrénnel és az abszolút kedvencem. De hát 7 dalba nem fér bele minden…

Ha nem haragusztok meg (hogy Kevin is megidézzük a Reszkessetek, betörőkből), akkor a The Devil Wears Pradáról kicsit kevesebbet írnék, mert már annyi videót csináltunk róluk, hogy sok újat nem tudnék hozzátenni. Hranica hangja továbbra is „erotikus – bassza a fülem” és hiába ír jó szövegeket, ha nem tudom meghallgatni, ahogy előadja őket. És azzal sem értek egyet, hogy valaki a múltkor azt írta, hogy „legalább valamiről megjegyzed a bandát”. Nos, ha az én bandámat arról jegyezné meg mindenki, hogy sz*r az ének, hát akkor inkább ne jegyezzék meg… VISZONT!!! Élőben teljesen elfért. Továbbra is azt mondom, hogy Jeremy DePoyster a banda igazi vonzereje, az ő tisztái zseniálisak és amikor a basszeros (Mason Nagy – igen, jól olvasod, Nagy) és a sampleres (Jonathan Gering) kórussal támogatják a főszólamot, akkor igazán hidegrázós élményeket tudnak produkálni. Ezeket a pillanatokat még az sem tudja elrontani, ha Hranica beleharácsol (Hrarácsol…).

Zeneileg egy baromi összeszokott bagázsról van szó, hiszen már a 2000-es évek közepének nagy metalcore-bummjánál is ott voltak – noha semmi különleges nem volt bennük szerintem akkor még –, úgyhogy lehozták a kötelezőt. Viszont azt sem tagadom, hogy nálam az utolsó két lemez kísérletezős, elszállós, elektronikusabb, slágeresebb megközelítése sokkal jobban fekszik, ezért baromira örültem, hogy a tízdalos szett nettó 70 százalékát innen hozták. Nyilván egy Outnumbered nem maradhat ki, de egy Salt, egy Ritual, egy Chemical, egy Broken, egy Sacrifice… Fú, de jó dalok ezek, gyerekek! Sokszor egészen szertartásos állapotban éreztem magam még úgy is, hogy nem vagyok a banda elkötelezett rajongója, de ami jó, azt el kell ismerni. Egyetlen dolgot nem értek és javítsatok ki, ha tévednék, de: ki a tököm engedte azt a b*szott kukareverb effektet rápakolni a pergőre??? Hát vállalhatatlanul sz*rul szólt tőle és soha nem vették le róla. Sőt, a nagyobb breakek közepén még felturbózták egy csatorna- vagy templomreverb boosttal és ott konkrétan már fájt. Egy ekkora zenekarnál ezt ne már, légyszi!

És hát, drága Landmvrks: KÖSZI! Így lehetne egyetlen szóval összefoglalni azt, amit a franciák leműveltek a színpadon. Amikor a turnét bejelentették, egyáltalán nem értettem, hogy miért ők a főbanda. Elismertem mindig is, hogy jók, az utolsó lemezt én is rommá hallgattam anno, de azért egy TDWP némileg nagyobb névnek számít a szakmában. Aztán megszólalt a Maniac a Carpenter Brut feldolgozásában – intró gyanánt –, elkezdett villogni a hatalmas V betű a koromsötét színpadon és kezdtem érezni, hogy mi állhat a headliner státusz mögött. Végül berobbantak a srácok és az az egy óra, amit a színpadon töltöttek, az maga volt a technikai csoda. Szimpla zenerajongó, elvakult Landmvrks-rajongó és eltévedt technoőrült szemmel és baromira élvezetes lehetett a buli, de ami nekem kiemelkedett, az technikai felkészültség és hibátlan prezentáció, amit ezek a srácok elénk tettek. Az egy dolog, hogy minden hangszer álomszerűen szólt és a vizuál is sokkal kidolgozottabb volt, mint az előző bandáknál. Ezt egy headlinertől elvárjuk 2024-ben. Viszont EGY KÓSZA MELLÉMENT HANG NEM VOLT SEHOL. Vagy én voltam már baromi fáradt a negyedik bulira (a negyedik reggelesem után), vagy tényleg technikai csodát láttunk. Minden gitár akkor szólt és akkor hallgatott, amikor kellett, Kévin D’Agostino a dobokon óramű pontossággal hozott blasteléstől a tufalassú breakeken át a kettőnégyig mindent, és hát Florent… ez az ember egy gép!

A megőrülős kiabálások, a nyelvtörő raprészek (angolul és franciául egyaránt), a Sam Cartert idéző tonális screamek és a fülbemászó tiszták mindvégig annyira jók voltak, hogy ha nem lett volna egy-két pillanat, amikor megremeg a hangja, azt hittem volna, hogy playback az egész. Komolyan nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára olyan koncerten, amikor tényleg ennyire egyben volt minden az első pillanattól az utolsóig. Amikor azt mondtam anno a Heedless Elegance-ra, hogy „egyben vannak, mint a g*cis bugyi”, na – nem ledegradálva a magyar srácokat –, azt szorozzátok meg hárommal. Ez a Landmvrks 2024-ben. És ezután már nem csak várom, de ELVÁROM, hogy jöjjön lassan az új lemez, ami minimum olyan jó lesz, mint az előző és utána újabb turnét követelek, mert ezt én még egyszer minimum látni és főleg hallani akarom. Visszaszívom, amit az elején gondoltam/mondtam: ez a zenekar pont ott van, ahol lennie kell és remélem, hogy még feljebb tornásszák magukat, mert baromira megérdemlik. Jó mulatság, férfimunka volt, köszi!

Jam