Majdnem kereken egy évvel azután, hogy koppra rakta az Arénát a modern metal (?) legarénakompatibilisebb csapata, úgy döntöttek, hogy a fullasztó zárt teret friss levegőre cserélik és ezúttal a Budapest Parkot pakolták tele. Ugyan Jordan Fish már nem volt a zenekarral, viszont jött új lemez, úgyhogy több szempontból is baromira kíváncsi voltam a brit srácokra. A bemelegítésről pedig az alter-poprockban erős Health gondoskodott, nézzük, mire jutottak!
Némileg késve sikerült csak megérkezni a helyszínre – sajnos ilyen az, ha az ember nem egyedül megy koncertre, vagy bárhova, pedig jómagam baromi pontos ember hírében állok –, úgyhogy az első egy-két dalról lemaradtam, de utólag azt kell mondanom, hogy megbánás egy pillanatig sincs bennem. A Health egy háromtagú banda, ahol a basszeros annyival toldja meg a klasszikus felállást, hogy szintizik a négyhúros mellett, de ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor ez csak a show része, mert egy vagon szinti meg HD-ről jön, tehát nem követelné meg a „hitelesség”. Viszont azt én mindenképpen megkövetelném, hogy sokkal, de SOKKAL változatosabb legyen az egész, mert amikor már a negyedik dal kezdődött ugyanazzal az effekttel és nagyjából pont ugyanabban a tempóban, pont ugyanazt csinálták rá a srácok, akkor azt kezdtem hinni, hogy egy baromi hosszú (mondjuk húszperces), többfelvonásos nótát hallgatok, de mint utóbb kiderült, ezek teljesen különböző számok voltak. Másrészt az összhatás kicsit olyan, mintha a Placebo megpróbálná eljátszani a Deftones visszafogottabb, szenvedősebb dalait, csak éppen nem annyira működik nekik. És ezzel nagyjából az énekhangot, az énekstílust és a dalok felépítettségét is leírtam. Sokan azt mondták – miután másnap bejelentették, hogy visszajönnek headlinerként az A38-ra –, hogy a világos volt a probléma, mert ez a banda csak sötétben működik igazán, akkor tudnak atmoszférát teremteni. Én ezt már a Sleep Tokennél is nettó bullshitelésnek tartottam, hiszen egy jó banda napfényben is jó banda. Nekem a Health egyelőre kérdéses, hogy az lenne – a Sleep Tokennel meg nem az volt a bajom, hogy világosban játszottak...
Aztán szolid 40 perc átszerelés után – pont, mint az Arénában anno, úgy látszik, ez a bűvös száma Oliéknak – színpadra robbant a Bring Me The Horizon és megindult az örömünnep. Már persze kicsit döcögősen számomra, mert pont a Darkside-dal kezdtek be, amire mióta kijött nem tudok rárezonálni, úgyhogy nekem csak a második dalnál, az Empire-nél indult (volna) el az este, de azt meg már Oli nem tudja elénekelni normálisan, szóval… Szóval voltak bajok! Szerencsére a hangzás az működött, bár nem olyan kristálytisztán, mint egy évvel ezelőtt, de nagy problémáim nem voltak vele. A gitárok jelszintjét baromi nehezen tudják belőni mindig a rengeteg elektronikához, de ez minden ilyesmi bandánál jelen van, szóval ezt nem rovom fel a srácoknak. Néha leviszi a fejünket egy-egy riff, máshol meg tök üres az egész, erre még simán rá lehetne gyúrni, de nyilván dolgoznak rajta. Azt viszont az elején le kell szögezni, hogy az átvezetőként és intro-outroként használt vetítések nagyon működnek, a háttérben futó videók nagyon működnek és illeszkednek a dalokhoz és a sztorihoz, a gegek jók, ahogy a sötét hóesésbe Oli bevonul a fáklyával a Shadow Mosesnál az annyira epic, hogy majd’ belehaltam, a Kingslayernél a rave-party annyira működik, hogy bárcsak eljutottam volna Scooterre idén is… Egy szó, mint száz, összességében a vizuál több mint rendben van, az AWS jól választott, amikor inspirálódni kellett, viszont nyilván másodszorra már nem ütött akkorát, mint tavaly.
No de, amire mindenki kíváncsi: Olivér. Nos, Olivérrel az van, hogy tavaly ő is jobb formában volt. Most nagyon sok helyen csuklott el a hangja, a screamek már csak mélyen működnek, de utána meg a tiszták annyira tiszták minden erőlködés nélkül, hogy leesik a playback a színpadról… Oké, nyilván eddig is tudtuk, hogy van rásegítés (sokszor úgy hívták, hogy Jordan Fish), meg tavaly minimum kétszer ilyen messze álltam és nem tűnt fel ennyire, de most volt pár pillanat, amikor már én éreztem cikinek, hogy szól az ének, de a mikrofon már Oli derekánál jár, lefelé. Fish szerepét egyébként John Jones turnégitáros töltötte be vokálként és működött is, rá rosszat nem igazán tudnék mondani, esetleg csak annyit, hogy lehetett volna erőteljesebb a mikrofonja, hogy néha elmaszkolja Oli énekét. Ettől függetlenül panaszra nem nagyon lehet okom, hiszen a banda király, a frontember karakteres, a hangja egyedi (még ha a teljesítménye hullámzó is), a vizuál világszinten is kiemelkedő, a hangosítás korrekt volt, az időjárás remek, csak sok volt a kö…vér szúnyog, akik a vérem szívták.
Viccet félretéve igazából az van, hogy a BMTH talán kicsit elfáradt, de azért csuklóból hozza a kötelezőt. Bármikor elmennék rájuk újból, hiszen annyi jó slágerük van – és dobálják is őket megállás nélküli egymásutánban –, hogy valószínűleg két-három estét is meg tudnának velük tölteni és még akkor sem biztos, hogy hoznának egy „klasszik medley-t” az első három lemezről – amit egyébként nagyon sajnálok, hogy nem tesznek, mert az új éra rajongói legalább kapnának egy mini szeletet abból, hogy miről maradtak le a Sempiternal előtt. Szóval summázva egy baromi erős este volt amúgy, nyilván csak kukacoskodom a rend kedvéért, de el kell ismerni, hogy a BMTH – Fish-sel vagy Fish nélkül – a világ egyik legjobb arénametal zenekara és nem véletlenül tartanak ott, ahol. A legnagyobb kérdésem nyilvánvalóan az – és erre majd a kibeszélőben bővebben ki is térek –, hogy innen akkor most hova tovább?
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.