Úgy hozta az élet, hogy a szokásos éves Metallica-ömlengésemet ezúttal nem a szokásos formában tárom elétek. De BB olyan, mint az energia Newtonnál: nem tűnik el, csak átalakul… Szóval felvesszük a sztori fonalát ott, ahol a debütalbum Jubilálójában letettük, és megpróbáljuk nyomon követni egy olyan album létrejöttének körülményeit, amely méltán nevezhető a zenekar, de talán nem túlzás azt mondani, hogy a metaltörténelem egyik csúcsalkotásának.

1983. július 25.: megjelenik a Kill ’em All, és fenekestül felforgatja Amerika metalszínterét. Utólag sokan ráhúzzák a thrash metal címkét, de ha teljesen őszinték vagyunk, akkor az albumból áradó elsöprő, zsigeri energia dacára a lemez nem tekinthető vegytiszta thrashnek. Az illőnél több a felgyorsított NWOBHM-téma, és a koncepció sem egységes: a Mustaine által hátrahagyott csajozós-rockerharcosos vonal mellett már érződik a nagyjából fél éve csatlakozott Cliff Burton hatása, amelyről hamarosan részletesebben is szót ejtünk. Mindenesetre egy percig sem volt kérdéses, hogy a debüt tapasztalatainak következtében zeneileg immár teljesen saját útját járó zenekar melyik mellé teszi majd le a garast. A Kill leghosszabb tétele, a Dave Mustaine távozása után Mechanix-ból The Four Horsemenné alakított nótakolosszus már úgymond „átváltozás közben” mutatta meg a csapatot.

A Kill és a Ride lehetnének akár testvérlemezek is, hiszen az itt hallható dalok egy része már a Kill ’em All megjelenésekor készen volt (sőt, Mustaine két számban, így a címadóban is társszerző!), a zenekar tagjai között meglévő mágikus kémia mégis úgy hozta, hogy a szinte napra pontosan a debüt után egy évvel megjelenő Ride The Lightning úgy rugaszkodott el a thrash metaltól, hogy maga az album sokkal több thrashes elemet tartalmazott, mint a Kill ’em All. Noha éppen a Kill hatására is 1984-re már irgalmatlanul pezsgett a thrash metal színtér, a Metallica lényegében úgy rázta le nyomából az őket másolni próbálókat, hogy azok hirtelen a halvány lila gőzüket sem látták, és ebben meglátásom szerint megkerülhetetlen volt Cliff Burton szerepe. A hippi fizimiskájú basszer zeneileg egészen új utakat nyitott a csapat előtt technikás bőgőjátékával, valamint klasszikus zenei hatásaival, emellett sokkal komolyabb, érettebb is volt a zenekar többi tagjánál.

A többieknél sokkal képzettebb zenész lévén a kettes album dalainak formába öntésekor már egyértelműen Cliffé volt a zenei vezető szerepe, de a többiek felnőttek a feladathoz: Lars Ulrich egyre inkább kezdett felülkerekedni a dobokkal vívott ádáz csatában (sőt, autodidakta fejlődése egy teljesen egyéni látásmódot eredményezett nála, melynek alapjai a Ride-on is hallhatók), mint ahogy Hetfield is képes volt már maga mögött hagyni a félénk, pattanásos kiskamasz-attitűdöt, ha bátorra itta magát (de még így is meg akarták nyerni az Armored Saintes John Busht ekkoriban, hogy ugyan énekeljen már náluk, de John kitartott eredeti bandája mellett), és Kirk is egyre kevesebb szólót volt kénytelen átírni Satriani mester útmutatásai alapján (akihez ugyebár ekkoriban gitártanár-diák viszony fűzte).

Az egyetlen pont, ahol érzésem szerint visszalépés történt a debüthöz képest, a hangzás terén keresendő: nekem a gitár- és a dobsound is jobban tetszett a bemutatkozó anyagon, de ez szubjektív dolog, és a remaszterizált újrakiadás részint el is oszlatta az ezt illető aggályaimat, szóval ugorjunk is a tényekre: a zenekar Flemming Rasmussennel dolgozott Koppenhágában, tehát Lars számára hazai pályán. A Sweet Silence stúdió főnöke először 1983 végén találkozott a csapattal, amikor ők Európában turnéztak a Venom előzenekaraként (akiket amúgy le is mostak estéről estére). Érdekes randi lehetett, ugyanis Rasmussen addig sosem hallott a Metallicáról, és Lars is csak azt tudta róla, hogy ez a faszi felelős a Rainbow Difficult to Cure című lemezének hangzásáért, és ők is valami ilyesmit szeretnének. Minthogy pedig Rasmussent is meggyőzte az a tűz, amit a csapatban látott lobogni, elvállalta a melót.

Ebből csak elvenni lehet

Larsék a Mercyful Fate koppenhágai próbatermében kezdték dalokká formálni a korábbi jam (de kedves, hogy beleírtál... <3 – Jam) sessionök alkalmával született riffeket, és már ott lehetett látni, hogy a debüt kissé egydimenziós kalapálása helyett itt valami egészen különleges készül. A zsigeri energia egy fikarcnyit sem veszett el, csak immár tudatában voltak annak, hogyan zabolázzák meg. Az pedig csak a lemez előnyére vált, hogy rájöttek két dologra: egyfelől nem csak száguldó tempóban lehet valami irgalmatlanul súlyos, másfelől pedig a komolyzenei hatású zenei oldalt nem lehet tarkónbaszni Mechanix-szerűen bugyuta szövegekkel, így a Ride-on már a Lovecraft és társai által ihletett sötétebb, mélyebb megközelítés dominált. Zeneileg pedig egészen merész utakon járt a csapat, aki pedig ennek forrására kíváncsi, ugyancsak King Diamondék táján kutakodjon.

Egészen egyéni módon közelítettek a dalszerzéshez – például a dal elején elnyomtak egy iszonyat gyilkos riffet, aztán soha többet nem vették elő. A Mercyful Fate-től tanultuk meg, hogy nemcsak pár témából állhat egy dal, hanem rengetegből is. (Hetfield)

Az albumszerkesztésről csak felsőfokban szabad beszélni, a lemez íve egészen csodálatos. Az, ahogy a progthrash-alapvetés Fight Fire With Fire-től fokozatosan lassulva eljutunk a negyedikként érkező Fade to Black-ig, tökéletesen jelzi, mennyire másban gondolkodott a Metallica, mint a velük elvileg egy ligában játszó csapatok. Az utcai rockharcos attitűdöt odadobták az Exodus elé, Paul Baloff pedig örömmel vette át a szerepet; az Anthrax mindig is a Big Four legszínesebb, legtarkabarkább csapata volt, ekkor meg még aztán főleg; a Slayer pedig ugyanúgy járta a saját útjait, mint a Metallica, ugyanúgy önálló fogalommá válva mára a metalban – épp ezért én sosem értettem igazán azokat, akik mindenáron versenyeztetni akarták a két csapatot, de ez maradjon az én bajom.

Szóval túl vagyunk a Fight „keresd az egyet”-jellegű aprításán, az úgyszintén technikás, szólógazdagabb, de azért mégis lassabb címadón, a For Whom the Bell Tolls komótos, Zetor módjára húzó minimalizmusán, ahol Cliff is szép teret kap a kibontakozásra (ez az egyik személyes kedvencem amúgy a lemezről, a Magneticában is imádtam játszani), valamint a Fade to Black-en, ami miatt az egyik legtöbb fikát kapta a csapat a megjelenés kapcsán. Hát hogyafaszba’ képzelik már hogy akusztikus gitár van egy thrashlemezen? Mi az hogy énekelnek? Refrénszöveget írni má’ nem vót’ idő? Kábé ez az az értetlen réteg, amely ma is úgy gondolja, hogy a Metallica még mindig thrash metalt játszik… Lelkük rajta… A dal amúgy százpontos, előremutató és instant klasszikus, koncerteken azóta is gyakran előkerülő darab. (Kis érdekesség: a sokak szerint szimfonikus átiratért üvöltő dal azért esett ki anno az S&M dalainak válogatásakor, mert Michael Kamen közölte, ebből ő már csak elvenni tudna… Hát ilyen mondatok farvizén közelítsük meg az 1984-es Metallicát, srácok!)

Hú, mi is jön még? Ja, igen, két olyan dal, amik kicsit feledésbe merültek az évek alatt, pedig a Trapped Under Ice középrésze például simán a lemez legjobb énektémáját rejti, és a középtempós Escape is slágeresnek mondható refrénnel rendelkezik. Azonban úgy alakult, hogy a Creeping Death lett a B oldal (ekkor még ilyen is volt, csak a fiatalabbak kedvéért mondom) legismertebb dala. Megjegyzem, okkal amúgy, mert igazi koncertnóta, de számomra igazából mindig is csak remekül felépített előjáték volt a záró instrumentális gyöngyszemhez, a The Call of Ktuluhoz. Mint itt is perfektül lemérhető, nem csak hogy jóval messzebb jártak, mint a pályatársak, hanem egészen más mezsgyén is mozogtak.

Oroszlánkörmök

A Metallica előretörése persze azt is maga után vonta, hogy a jelentősnek mondható multikiadók is szaglászni kezdtek körülöttük. Miután a csak miattuk létrehozott Megaforce kiadó fizetésképtelensége helyett a Kill ’em All európai terjesztője, a Music For Nations állta a kettes album felvételeinek cechjét, ráadásul Zazuláék csak a felvételek után negyed évvel, 1984 júliusának legvégén, akkor is lényegében a promóció teljes hiányával tudták kihozni a kész albumot, a multicégek lényegében szabad prédaként kezelték a zenekart, és végül az Elektra nyerte a versenyfutást. Szeptember 12-én írták alá a szerződést, novemberben pedig újra megjelent a Ride The Lightning, immár rendes terjesztéssel, rendes promócióval. Ráadásul ekkor bukkant fel a Q Prime Management a Metallica körül, és Peter Menschék azóta is egyengetik a banda karrierjét.

Ez tehát a rövid története annak, hogyan vált négy kaliforniai suhancból egy tudatosan dolgozó, saját útját járó, nagyratörő zenekar, amelynek már nem csupán az álmaiban szerepelhetett maga alá gyűrni a világot, hanem valóban készen is állt rá. Hegyesre csiszolt oroszlánkörmeiket pedig a Ride the Lightning albumon mutatták meg – úgy istenigazából – először a nagyvilágnak.

Ui1: az első Megaforce-os széria borítóját elbaszták, ezért ott zöld az, ami a rendes verzión kék – ezek a példányok ma maximum aranyáron szerezhetők be, már ha néhanapján felbukkan egy-egy darab belőle az ebay-en…

Ui2: hiányoztok ám, srácok...

BB