Az egykori Slaves zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy megreformálják magukat, és egy könnyebben fogyasztható, poposabb köntösbe öltöztetik post-hardcore alapokon nyugvó zenéjüket. Az egyébként floridai székhelyű banda 2021-ben Manchesterben döntött úgy, hogy az új zenéjük mellé új zenekarnevet is választ, és mivel az angol nagyvárost „esős város" néven is szokás illetni, ezért döntöttek a Rain City mellett. Hogy miért került bele a „Drive” szó az nem teljesen tisztázott, viszont a Parkway Drive-nak is milyen jól bejött!

2022-ben a zenekar leszerződött a Thriller Records-szal és kiadták első albumukat szintén Rain City Drive néven, majd 2024 szeptemberében jött a Things Are Different Now. De hogy mennyire is más az előző albumhoz képest, illetve, hogy egyáltalán működik-e a populáris post-hardcore, azon kellett rágódnom egy ideig. Be kell valljam, a második album kapcsán találkoztam a zenekarral először, szóval ez a review felfogható egy első benyomásnak is a részemről – de persze visszafelé haladva bepótoltam az első lemezt is.

Ha valaki szereti a lágyabb hangvételű metal(core) zenét (a core itt nagyon zárójelben értendő) akkor jó helyen jár. Miután először meghallgattam az albumot azt mondtam, hogy „nah jó erről a langyipop-metal albumról inkább nem is írok kibeszélőt, mert nem tudnék semmit hozzáfűzni!” Nem tetszett! Egyáltalán nem az én világom. Olyan, mintha metalcore-t hallgatnál és várnád a screamelést, de soha nem jön. Sebaj, majd egy jó breakdown csak lesz benne! Nem, az sem jön. Nah, mindegy is, ezzel az érdektelenséggel feküdtem le, majd reggel felkelve, munkába készülődve azon kaptam magam, hogy a Wish You The Best-et dúdolgatom. Olyan dallamtapadásom lett tőle, hogy hihetetlen! Miután egész nap ez szólt a fejemben, gondoltam oké, adok neki még egy esélyt! Este még egyszer átfutottam az albumot, és arra jöttem rá, hogy még mindig nem teljesen az én szájízem ez a zene, viszont kiválóan működik!

Elég vastag zenei alap van alatta, habár az imént említett „core” jelzőt erősnek érezném használni rá. Persze a srácok is rengeteg elektronikával dolgoznak, ez teljesen összhangban van az alappal, nincs túltolva. Matt McAndrew remekül lehozza az egész albumot egy screamelés nélkül, végig tiszta énekkel dolgozva. Olyan változatos énektémákkal emeli fel az egész zenekart, hogy öröm hallgatni. Egyszerűen lenyűgöz, amiket például a Sacrifice című dalban énekel. Olyan hajlítások, olyan hang, olyan lendület kap el, hogy sajnálattal vettem észre, hogy ez a 11 számos album záródala és már vége is.

Utólag bepótolva az első lemezt azt tudnám mondani, hogy egy sokkal letisztultabb, kidolgozottabb album lett a Things Are Different Now. Az első album olyan, mintha még ők is próbálgatnák a szárnyaikat ebben az „új” műfajban. Pont annyira nem lett pop az első lemez amennyire nem lett metal sem. Bár vannak rajta egész jó dalok – például a nyitódal a Waiting on You vagy a Blood Runs Cold, azonban az egész albumot tekintve mégis keresnem kellett a slágerfaktort. Itt a második lemezen már nem kell. Jobbnál jobbak a dalok, viszont érezhetően a pop irányába mozdult el a mérleg nyelve.

Olyan érzésem van a Rain City Drive-al kapcsolatban, mintha egy Dayseeker 2.0 kiadást kaptunk volna a zenekar személyében. Személy szerint nem lenne hiányérzetem, ha kicsit még durvább lenne a zenei alap, és persze ha durvább lenne az ének olykor-olykor. Bár az ének, amit Matt McAndrew beletesz, az előtt így is leborulok, azonban így egyszerűen túl steril nekem ez a fajta popularitásra való törekvés. Viszont összességében el kell ismernem, hogy az album jó lett, a dalok jók, működik a recept, még akkor is, ha egy minimális hiányérzettel párosul.

#D.