Ismét hazánkba látogatott a post-hardcore/hardcore-punk felsőpolcának számító Touché Amoré, akik a tengerentúlról magukkal hozták a texasi shoegaze újoncait, a Trauma Ray-t, valamint hazai színekben a MidPest EMO hármasa, a Hitori képviseltette magát. Szóval aki lemaradt a buliról, az egyrészt szégyellje magát, másrészt viszont egy rövid beszámoló formájában most bepótolhatja.

Pontban 7 órára érkeztem az A38-ra, a Hitori már a színpadon állt és éppen belekezdtek az este bemelegítésébe. A hajó nagyterme ekkor még nagyjából félig volt tele. Kezdjük azzal, hogy imádom amit ez a „MidPest Emo” hármas csinál, és bár régóta követem őket különböző online felületeken, most láttam élőben először. Azt gondolom, hogy egyáltalán nem lehet senki csalódott, hiszen a zenekar elmondása szerint megtiszteltetés volt számukra is, hogy saját példaképeik előtt nyithatták az estét, valamint mi mint közönség is elégedettek lehettünk a Hitori színpadon nyújtott teljesítményét látva. Mint első előzenekar, remekül lehozták a bulit, bár sajnos azt éreztem, hogy a közönség elég lazán fogadta őket. Nem mondanám, hogy teljes lánggal égett a koncerthangulat az A38-on 7-től fél 8-ig, azonban ezt nem lehet a Hitori számlájára írni, szerintem kitettek magukért. Habár a Hitori zseniálisan dallamos és technikás dalaiba egyáltalán nem tudok belekötni, de ha mégis mindenképpen keresnem kellene valamilyen kákát a csomón, akkor azt mondanám, hogy egy picivel több mozgást és színpadi jelenlétet azonban elbírna még a produkció. A két gitáros„énekes Pénzes testvér nagyon hozzá van kötve a mikrofonállványokhoz, valamint a dalok között is kicsivel határozottabban fel lehetne venni a kapcsolatot a közönséggel. De ez tényleg csak szőrszálhasogatás a részemről, mert összességében hibátlan amit a srácok csinálnak.

Második előzenekarként játszott a Trauma Ray, akiket egyáltalán nem ismertem. Bár a koncert előtt lecsekkoltam őket a neten, nagyon nem mélyültem el bennük. Azt kell mondjam, hogy élőben sem ütötték meg nálam a mércét. Feljött a színpadra öt huszonéves srác, akiknek már a megjelenéséből látszott, hogy az USA valamelyik déli államából jöhettek. Majd az első dal utáni beköszönésével meg is erősítette feltételezéseimet a frontember, Uriel Avila: „We are Trauma Ray from Fort Worth, Texas!” Nem annyira műfajom ez a fajta déli shoegaze, amit a srácok játszanak, talán élőben most láttam ilyen zenekart először. Egy-két dal kifejezetten érdekes volt, azonban félórán keresztül sem tudta fenntartani az érdeklődésem ez a négygitáros, szétvisszhangozott ambient csoda. Kedvelem az instrumentális zenét is, az elszállós, melankólikus ambient zenekarokkal sincs semmi bajom, külön pozitívum, ha még van benne egy kevés déli „redneck” fűszer is, azonban a Trauma Ray-nél azt éreztem, hogy mindenből van benne egy kicsi, ezért a végtermék olyan semmilyen lett.

Emellett fura hallgatni hogy maga az ének mint hangszer működik, ott van a háttérben valahol, de csak és kizárólag a hatáskeltés végett, elszórtan találunk egy-két sort. Persze inkább a melankólikus, visszhangosított elszállás dominált, ezért azt vettem észre, hogy a közönség is jobban megment, amikor jött egy rövidke gitárriffnyi döngölés, vagy egy eltévedt, kósza breakdown. Akkor jöttem rá, hogy valójában „aki sokat markol az keveset fog!” A végtelen ambientbe nem lehet kapaszkodni, és ez hiányzott. Lehetett volna benne egy kicsivel több hook, ami gyakrabban megfogná a hallgatót. Valamint a dalok is elég hasonlóak voltak, számomra picit egybefolyt az a félóra, amíg a Trauma Ray állt a színpadon. Ha mindenképp ki kellene emelnem egy dalt, akkor a Spectre című trekket ajánlanám mindenki figyelmébe, ez egészen rendben van, még ha engem személyesen pont eddig a 4 percig tud lekötni ez a fajta zene. Viszont mint előzenekar, kiválóan működött, hiszen csak jobban vártam, hogy jöjjön végre a Touché Amoré. 

Ekkor már szinte teltház várta, hogy a headliner végre elkezdje a műsorát, és hát őszintén meg is lepődtem volna, ha nem a tavaly őszi Spiral in a Straight Line album nyitódalával kezdtek volna. Egyszerűen fél perc alatt 180 fokot fordult a hangulat, a Touché Amoré feltekerte a termosztátot a hajón, az eddigi bemelegítgetés után teljes erővel csapott oda a kaliforniai post-hardcore ötösfogata. A zenekar elkezdte játszani a Nobody's-t, majd pár másodperc múlva utolsóként lépett a színpadra a frontember, Jeremy Bolm, akinek jelenléte csak további olaj volt a tűzre. Már az első dalnál ment a stagediveing meg a body surfing, amit az első két zenekarnál határozottan nem tapasztalhattunk meg. Hihetetlen, hogy milyen színpadi jelenléte van Jeremy-nek, persze 17 év után nyilván benne van a rutin meg az évek tapasztalata, mégis az atmoszféra, amit teremteni képes csupán 1–2 dal alatt, az mindenképpen lehengerlő.

Forrás: A38

A frontember több interjúban szerénykedve elmondta már, hogy nem tartják magukat akkora jelenségnek mint amekkorává a közönségük emeli őket, ezért hihetetlen hálásak mindenkinek, aki megtiszteli őket a koncerteken. Ez a köszönet pedig abban nyilvánul meg, hogy egyszerűen minden energiájukat otthagyják a színpadon. Az énekesről még azt is érdemes tudni, hogy egy kicsit elfogult kishazánkkal, ugyanis amikor 2010-ben először játszottak Európában, akkor a magyarországi koncert hatalmas élmény volt a számukra, nálunk érezték azt először, hogy Amerikán kívűl is ismerik és éneklik a dalaikat a koncerteken. 2010 óta pedig jópárszor megfordultak már Magyarországon, magára az A38-ra pedig mint az egyik legjobb európai koncerthelyszínre hivatkozott. Szóval egy szó mint száz, a Touché Amoré polcán magasan helyezkedik el Magyarország, a mi polcunkon pedig a Touché Amoré, szóval a hangulat garantált. A hangosítást külön kiemelném, hibátlan volt – mondjuk való igaz, hogy az A38-on azért rendben is szokott lenni. De hogy ne mindig csak a pozitív ömlengést halljátok tőlem a banda irányába, egyetlen hiányérzetem talán a setlist volt. Bár nyilván hallhattuk a legnagyobb slágereket az elmúlt 17 évből, a tavalyi albumról csak négy dalt játszottak. Lett volna még ott 2–3, amit meghallgattam volna élőben. Mondjuk a Hal Ashby és a Force of Habit köztük volt, szóval a kötelező trekkek nem maradtak el.

Összességében egy remek este volt, kiváló zenekarokkal, akiket mindenképpen csak ajánlani tudok mindenkinek. Elsősorban persze halgassatok Hitorit, valamint látogassátok meg őket a koncerteken, hazai zenekar lévén ők könnyebben elérhetőek, de biztos vagyok benne, hogy még a Touché Amoré-t is fogjuk látni hazánkban. 

 #D.