Kiöregedett, emocore-ból punk-rockká avanzsálódott, hamvaiból újjáéledt banda legújabb próbálkozása több-kevesebb sikerrel. Alapjában véve bírom azt a koncepciót, amikor egy masszív punk témát megpróbálnak fűszerezni némi metállal, ugyanis az eredmény általában kielégítő. Ez a jó szó erre a lemezre is, ugyanis lepörögnek a dalok, néha felkapod a fejed, de ennyi. Kár, mert többre lett volna hivatott ez az album azután, hogy bemutatták belőle a Best Friends and Hospital Beds-et valamint a The Distance-t. Ez a két dal azt vetítette előre, hogy kellemes kis hibriddel lesz dolgunk, amelyik a tempót jól odapakolja, miközben a kemény, post-hardcore-os darálás és a dallamos, punkos hangvétel tökéletesen megfér egymás mellett. Ez nagyjából össze is jön, csak a végeredmény fele annyira sem kellemes, mint amit szerettünk volna. Vagy legalábbis én...

Zeneileg egyébként, mint azt már említettem, nem rossz az album, bőven hozza a hc és a punk tempóit, nincs nagyon idő bámészkodni, mert az ember hirtelen lemaradhat két-három tételről. A lemez hossza ugyanis mindössze 29 perc, de bőven elég is belőle. Hozzá kell tenni, hogy sajnos, mert riffek tekintetében egészen ötletes dolgok találhatók a korongon. Ide tartozik a címadó dal kiállása, az Elements levezetése vagy a Death Comes To Us All nyitódallama. Ami mégis negatívabb irányba mozdítja a mércét, az egyértelműen az ének. Egy-két dal kivételével felejthető, erőltetett és unalmas. Egyértlmű kivétel ebből a szempontból a Sun-Less, amelyet maximálisan a lemez legkiemelkedőbb dalának választottam egy gyors szavazás után.

Azt hiszem, ennyi bőven elég is, nem akarok jobban belemenni a mélyébe. Mindenképpen azt mondom, hogy akik kedvelik ezt a műfajt (pontosabban ezeket a műfajokat), azok adjanak a lemeznek egy lehetőséget, mert van benne némi jól megvalósított kreatívság, de azt kell mondanom, hogy mindenki másnak inkább az Idoru újrakiadott Time-ját ajánlom. Bár nem biztos, hogy ugyanaz a kategória, de azért Tibiéket még mindig sokkal élvezetesebb hallgatni!

Jam