A Bon Jovi a 2009-es lemez utána hagyott nekünk néhány évet, hogy leülepedjen bennünk a banda termése, most pedig egy neo-klasszikus, slágeres, ám mégis kicsit unalmas lemezzel tért vissza.

Nem arról van szó, hogy ne szeretném Jon-ék zenéjét vagy Bon Bon Jon Bon Jovi (ahogy egy kedves ismerősöm hívja) énekhangját, esetleg ódzkodnék a pop-rock efajta kinyilatkoztatásától (néhányak szerint inkább klasszik rock, de ebbe a vitába most ne folyjunk bele), csak egészen egyszerűen ez a zenekar évtizedek óta ugyanarról szól. Minden lemezre felkerül a két gigasláger (első a Because We Can volt, a másodikra még várunk), amely egy idő után majd a zenetévékből, csapból, szánkból és fülünkből is ömleni fog, míg a lemez további 10 dala (jelen esetben egy deluxe kiadással van dolgom, amely plusz 4 dalt is tartalmaz, tehát a többi 14 dalról beszélünk) egyszerűen feledésbe merül és elhalványodik. Nem mintha ezek a dalok gyengébbek lennének favorizált társaiknál, csak egész egyszerűen ugyanazon sémára készült sablondarabok, amelyek kettő után már annyira nem is hiányoznak. Na, ez a bajom nekem a Bon Jovi-val.

Pedig ha megvizsgáljuk az egyes tételeket külön-külön, akkor bizony rá kell jönnünk, hogy Sambora bácsiék még mindig képesek zseniális dolgokat alkotni. Minden egyes dal a végletekig ki van dolgozva, minden egyes fill, dallam, vokál vagy éppen a sokat mondó csend...tényleg minden ott van, ahol annak lennie kell. De ez csak akkor fog feltűnni, hogy ha meghallgatod az első két dalt, két nap múlva újabb kettőt...és így tovább. Ugyanis ha arra adnád a fejed, hogy nekiveselkedsz az egésznek egyszerre, akkor nagyon gyakran fog megfogalmazódni az a kérdés, miszerint "Ez nem az előbb volt??". Ez pedig nagy kár, valljuk be, mert az olyan epikus darabok, mint a Thick as Thieves vagy éppen a szinte Hallelujah-i magasságokba emelt Amen nagyon megérdemelnék a rivaldafényt. Fura ezeket egyébként leírni, mert a magam részéről mindig is a gyorsabb dalokat preferáltam a bandánál, de ez a lemez egy kicsit megváltoztatta a véleményem, mert most a középtempós zakatolások reklámszüneteiben annyira felüdülő érzés végighallgatni egy-egy ilyen zseniálisan megírt és még zseniálisabban elénekelt (!!) darabot, hogy szinte szomjazik rá az ember.

Magam részéről ennyit bőven elégnek is tekintek, ugyanis vitathatatlan, hogy a szakma nagy tudósairól beszélünk, akik még mindig képesek egy szinte hibátlan koronggal előállni. Kíváncsi lennék, hogy mennyire megy csípőből a dalszerzés és mennyire kell otthon, forgolódva, álmatlanul tölteniük az éjszakákat... Nagy rá az esély, hogy jól alszanak. Szóval a lényeg, hogy a repetitívség és a végére kicsit ellaposodó hangulat ellenére azt kell mondanom, hogy a Bon Jovi már nem nagyon tud mellé lőni. Aki nem hiszi, járjon utána, elég sokfelé turnéznak az urak idén...

Jam