Harmadik lemezéhez érkezett Danny Worsnop angol corebrigádja, hogy bebizonyítsák, igenis megérdemlik a rajongást és a rivaldafényt. Hogy a bizonyítás sikerült-e vagy inkább hagyni kéne a bizonyításokat a matekórákra? Kiderül.

Elsőként az szúrja ki az ember szemét, hogy 12+3, azaz összesen 15 dal található a korongon, amely sok. Egyrészt azért, mert 2013-at írunk és az emberek képtelenek fél óránál tovább koncentrálni, másrészt azért, mert a zenekarok képtelenek fél óránál tovább lekötő (nem, nem savlekötő) albumot írni, harmadrészt nem trendi (amely egy AA esetében eléggé fura), negyedrészt, ezt a hosszúságot az előző albumok "változatossága" egyáltalán nem követeli meg. Innen tehát odáig juthatunk el fejben, hogy még be sem tettük a lemezt, máris a félelmünk megháromszorozódott. Aztán elindul a korong, az Intro olyan semmilyen (amely az előző albumos Welcome tekintetében eléggé sajnálatos), majd a Don't Pray For Me megindítja a folyamatot, amelynek végén (vagy éppen a végéig, ugye Until The End) hatalmas mosoly terül szét az egyszeri hallgató arcán. Kérem alássan, ez egy slágerhalmaz. Igaz, a zene olyan szögegyszerű, hogy talán még egy kispiripócsi punkcsapat is meg tudná írni három, esetleg négy kannásbor elfogyasztása után, no de az énekek! Na, azok már sokkal érdekesebbek!

Ám mielőtt ezek taglalására rátérnénk, még el kell mondani, hogy végre abbamaradtak a trancebetétek és helyüket a sokkal visszafogottabb, aláfestőbb jelleggel bíró hegedű-szólamok vették át. Ez azért jó, mert végre komolyan lehet venni őket. Persze a tízedik szám körül már eléggé unalmas az egész, de ezt is fejlődésként lehet elkönyvelni. Mint ahogy azt is, hogy már nem lehet minden dalt eljátszani egyetlen, partvisnyélre kifeszített gitárhúron, ugyanis a gitáros kollégák már a gitár harmadik, sőt, talán még a negyedik húrját is használják egy-két dallam előcsalogatásánál. Ez azért dicséretes, mert még három album és az összes húrt képesek lesznek kihasználni. Micsoda fejlődés, kérem alássan! Mondjuk az is igaz, hogy a most elhangzottak úgy kábé három dalra igazak, a többi még mindig csak föld alá hangolt darálás, effektekkel megtámogatva.

Szóval az énekek: Danny Worsnop akkora tapsot érdemel, amekkora csak befér az ajtón, ugyanis ha ő nem szerepelne az albumon, akkor mehetne rá egyből a shift+delete. Így viszont egy korrekt rockalbumot kapunk. Igen, rock! Ugyanis a hörgések mértéke szinte annyira le lett szorítva, mint Kalapács Józsi golyói a bőrnaciban, és a tiszta éneklés, valamint a rekedtes rockolás átvette a helyüket. Ez egyrészt bajos, mert én nagyon bírtam Danny többszólamú hörgés-károgás betétjeit, ráadásul ez adta az Asking dalok igazi esszenciáját, másrészt pedig dicséretes, hiszen hatalmas fejlődésen ment keresztül az úriember. Ebben a fejlődésben önmagán kívül három dolog játszott szerepet: 1 - Danny torokműtétje; 2 - a hangmérnöki segítség a stúdióban (bár meglehetősen magas szinten hozza a melódiákat élőben is, ami nagy ritkaság!); 3 - Danny rengeteg Slipknotot és még több Avenged Sevenfoldot hallgatott (persze régit) és innen kölcsönzött rengeteg ötletet. Ez utóbbi egyébként nem baj, mert azt mondják az okosok, hogy "a nagyoktól nem szégyen lopni". Támogatva!

Így tehát a végeredmény egy slágerhalmaz, amely ugyan már nem metalcore, de még csak a We Came As Romans vagy a Bring Me The Horizon új lemezének a sláger-minőségét sem éri el, de egyre jobban közelít a Stone Sour-hoz és a régi A7X-hez és Slipknothoz. Hogy ez most akkor jó vagy nem jó? Mindenképpen pozitív, hiszen az eddigi lemezek után (volt ugye a debüt "oh-my-god-lemez" meg a második, a "szex-drog-pia" lemez) egy érett, komplett, kitalált, megkoreografált és élvezhető korongot tehetünk a lejátszónkba. Ha a negyedikre is ennyit fejlődnek a srácok, akkor megéri nekik együtt maradni. Ha nem, akkor cserélgetni kéne a zenészeket, Danny!

Jam