Továbbra is nagyüzemben gyártja a lemezeket a sacramentoi kvintett, akik minden egyes kiadványukkal képesek elérni, hogy minden mást félretegyek és csakis ők élvezzék kiélezett és kitüntető figyelmemet. Nem nehéz kitalálni, hiszen már említettem, hogy mennyire vártam az Artifical Selection-t, hogy ez most is így volt: mióta kijött, függök!

Gyakorlatilag egy olyan műfajban tevékenykednek a srácok, amit nagyon kevesen vállalnak be, hiszen az alapból metalcore-os, post-hardcore-os alapokat nagyon gyakran jazzes, popos, swinges, vagy éppen bármilyen más stílusidegen műfajjal kereszteznek, mindezt úgy, hogy a lágy részek nagyon lágyak, a dallamosak baromi dallamosak, a kemények meg értelemszerűen elmebetegek ÉS kemények. Nyilvánvaló az a tény, hogy egy ilyen fúzió működéséhez kivételes ’alkatrészek’ szükségesek, akik hiba nélkül, kifogyhatatlan kreativitással tudják adagolni a naftát a produktumba, és nem esnek abba a hibába, amibe nyolcadik lemeznél a legtöbb banda már bele szokott: az ellaposodás, az újrahasznosított ötletek és az általam igencsak gyűlölt alibizés mocsarába. Nem, a DGD az arcunkba tol egy 14 dalos csokrot 51 percben, ami színes, szagos, szép, illatos, komorfekete, undorító, kedves, bunkó, de mégis imádható. Ehhez pedig csak annyi kell, hogy öt kivételes ember zenéljen együtt… ugye, hogy nem is olyan nehéz?

Kezdeném mindjárt Matt Mingus-szal és Tim Feerick-kel, akik a ritmusszekciót képviselvén a homályba is süllyedhetnének, de szerencsére erről szó sincsen, hiszen mind az öt úriember kellőképpen jelen van végig, az egész album folyamán. Megvannak a dobnak és a basszusnak is azok a pillanatai, amikor elismerően tudunk csettinteni, és nem csak lehozzák a kötelezőt és elbújnak a háttérben. Nagy szerencse, hogy ezt Will Swan nem is igazán hagyná, hiszen amíg ő el van foglalva az őrültebbnél őrültebb gitár-riffekkel, addig markáns alapokra van szüksége, ezeket pedig meg is kapja. Apropó Will Swan: korunk egyik legőrültebb, legügyesebb és legkreatívabb gitárvirtuózáról beszélünk, aki egymaga felel az összes gitárért a lemezen, hiszen a ritmusgitáros kolléga mindig csak turnétag, az új dalokat Will komponálja teljesen egyedül. És ha meghallgatjátok fülessel a dalokat (vagy bármelyik előző albumot), akkor értitek csak meg igazán, hogy miről is beszélek. Sokszor van olyan, hogy a két füledben teljesen eltérő riffek vagy dallamok mennek, erre pedig rájön még Jon és Tilian vokálja (sokszor egyszerre akár), aminek már káoszt kéne okoznia, mégis zseniális a végeredmény. Mindig.

És ha már átmentem nonstop tömjénzésbe, akkor engedjük szabadjára a lovakat, hiszen az énekteljesítmény valami parádés, már megint! Tilian Pearson egyszerűen annyira kellemesen hangszínnel van megáldva, hogy egyáltalán nem bánom, hogy kicsit nagyobb részt kanyarított ki magának a lemezből, mint Jon Mess, mert amikor kell, akkor jön Jon a hörgéssel, valamint az agyamentségével és helyrebillenti az egyensúlyt, mielőtt azt mondanánk, hogy egy nyávogó macskával van dolgunk. A felbukkanó vendégénekesek pedig (a régi emlékek kedvéért visszainvitált Kurt Travis, illetve a turnégitárosként vokálozó Andrew Wells) tudják még emelni az amúgy is magas színvonalat és hangszínükkel hozzá tudnak tenni ehhez a mestermunkához. Igyekszem objektív lenni és valami negatívumot összehozni a végére, de mint fentebb említettem: mióta kijött a korong, azóta nonstop pörög és nem tudok mást hallgatni, annyira magával tud ragadni ez az egész miliő. Egyszerűen van valami rejtett zsenialitás a srácok zenéjében, amitől képtelen vagyok rosszat mondani róluk – és pont ezért gondolom azt, hogy iszonyatosan alul vannak értékelve! Talán kicsit hosszú lett a lemez, de én elvakultságomban tízszer ilyen hosszan is imádnám. Tehát ezt csak azért, hogy valamennyire reálisak maradjunk. Minden más tekintetben ez számomra az év egyik nagy durranása, amit talán csak az új Bury Tomorrow ér utol.

Jam